,,Bárhogy nézzük is, Verity mesterien manipulálta az igazságot. A kérdés már csak az, hogy végül is melyik igazságot.”

Colleen Hoovert talán senkinek nem kell bemutatni. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ő az elmúlt pár év egyik legnépszerűbb new adult írója, aki olyan népszerű könyveket tudhat magáénak (a teljesség igénye nélkül), mint a Soha, de soha, a Velünk véget ér, vagy éppen a Csúf szerelem.

Idén pedig a Könyvmolyképző Kiadó elhozta nekünk egy újabb regényét, amely Amerikában már szintén elég komoly rajongótáborra tett szert, ez pedig nem más, mint a Verity.

Ez a könyv volt az idei év egyik, ha nem a legjobban várt megjelenése. Pár héttel a hivatalos piacra dobása előtt már az egész bookstagram közösség, illetve a Moly is attól volt hangos, vajon miben lesz más ez a kötet, mint az előzőek, vajon mivel tudja CoHo überelni az eddigi fantasztikus húzásait – vajon mi lesz az, ami ezt a könyvet feledhetetlenné teszi?

Az elolvasása után erre rendkívül gyorsan megtaláltam a választ, ami nem más, mint az, hogy sokkoló. A Verity egy nagyon kiszámíthatatlan könyv (épp ezért, ha nem olvastad, és nem szeretnél ellőni magadnak semmit, kérlek, lépj ki a cikkből), de ez nem az a fajta izgalmasság, amikor egy-egy fordulat láttán boldogan felsikkantasz, hogy ,,Nahát, erre nem is gondoltam!”, hanem mikor a következő oldalon akkora balkanyart vesz az egész történet, ami a csontodig megráz.

A történet szerint Lowen Ashleigh-t az édesanyja halála után nem sokkal felkeresi a kiadója, hogy írja meg a világhírű írónő, Verity Crawford népszerű sorozatának a befejező köteteit, amire Verity maga az egészségi állapota miatt nem képes. Mivel igencsak pénzszűkében van, az egyébként visszahúzódó és félénk Lowen elvállalja a megbízást, és hogy át tudja nézni a nő jegyzeteit, egy időre beköltözik a tragédiáktól terhes Crawford házba – azonban egy este, amikor a piszkozatok között keresgél, véletlenül rábukkan egy önéletrajz kéziratára, amely egy egészen más Verityt mutat be, mint amilyent a világ ismer.

Aki a rövid véleményemre kíváncsi: igen, ez a könyv tényleg olyan jó, mint ahogy mondják. Igen, el akarod olvasni. Igen, tényleg olyan durva.

Akkor most egy kicsit hosszabban róla. Nem fogok hazudni sem nektek, se magamnak: ezt a könyvet első körben a borítója miatt vettem meg. A grafikusok ismét tökéletes munkát végeztek; a fekete és a zöld különböző árnyalatai nagyon passzolnak egymáshoz, megadják azt a sejtelmes, nyomasztó alaphangulatot, ami az egész történetet belengi, a betűtípus pedig, amivel a címet szedték, úgy néz ki, mint egy autogram, és ez nagyon tetszik, abszolút ráerősít az írói légkörre – összességében tehát ez egy nagyon alaposan átgondolt, tökéletesre csiszolt-polírozott borítóra sikerült.

A többi viszont abszolút CoHo érdeme. Ha valaki egy éve azt mondta volna nekem, hogy lehet eredményesen vegyíteni a fülledt erotikus légkört, a könnyed, hétköznapi humort és az egyenesen sokkoló pszichológiai problémákat, hát kiröhögtem volna – erre itt jön CoHo, és egy egész könyvet ír róla, hogy mekkorát tévedtem. A Verity egyszerre ironikus, romantikus, izgató és nyomasztó, de amennyire ezek a hangulatok jól elkülönülnek egymástól, úgy állnak össze mégis egy harmonikus egésszé.

Viszont ami érdekes ebben a könyvben, az az, hogy minden karakter a hangulat egy-egy más szegmenséért felel – egy ideig. Viszont ahogy lassan kibontakozik a személyiségük, és megismerhetjük a valódi énjüket, hamarosan mindnyájuk ,,szerepe” felcserélődik.

Lowent a kezdetekben egy visszahúzódó, kevésbé ismert íróként ismerjük meg, akit az élet maga szatirikussá és bizalmatlanná nevelt, és akinek minden vágya élete végéig kimaradni a világ összes konfliktusából – azonban ahogy egyre jobban elmerül Verity sötét titkaiban, és ezzel párhuzamosan az érzelmei Jeremy és Crew iránt fokozatosan erősödnek, levedli magáról tartózkodását, és a sarkára állva a maga módján szembeszáll Verityvel, hogy megvédje új, túlságosan sebezhetőnek tűnő családját.

Jeremy eleinte tipikus álompasinak tűnt, és emiatt nem is nagyon tetszett: elkötelezett, családcentrikus, elképesztően jóképű, és persze az ágyban maga az isten. Azonban már az egyik kezdőmondata lefekteti, hogy a felszín alatt bizony bőven van még mit keresnünk:

,,Öt hónappal ezelőtt kihúztam a nyolcéves lányom holttestét egy tóból.”

Ez az a mondat, ami talán a legjobban leírja a karakterét. Jeremy pontosan úgy cselekszik, ahogyan beszél: hirtelen felindulásból, gondolkodás nélkül, és minden tettének mozgatórugója a családja.

Verity karakterőről első körben a Manderley-ház asszonyának fantomfelesége, Rebecca jutott eszembe. A két nő története között egészen kísérteties a hasonlóság: a világ előtt előadják a mintafeleséget, akiknek nem is jár rosszabb, mint a tökéletes élet, ám a felszín alatt mindketten olyan sötét titkokat őrizgetnek, amikről senki nem szerez tudomást, egyedül a házba érkező, gyanútlan új feleség(jelölt). CoHo viszont csavart egy zseniálisat a megszokott formulán azzal, hogy az utolsó oldalon új kérdést vetett fel Verity személyiségével kapcsolatban – és nem magyarázta meg! Ránk hagyta, olvasókra, hogy eldöntsük, vajon minek hiszünk; az önéletrajznak, vagy a levélnek. Fantasztikus húzás, még a könyv kiolvasása után is napokig agyaltam rajta.

Persze jogosan felmerülhet bennetek a kérdés: oké, most már majdnem mindenről beszéltem, amit a többi rajongó is emlegetni szokott, a borítóról, a karakterekről – de mi a helyzet a sztori thriller részével? Tényleg annyira durva?

Igen, tényleg. A könyv megjelenése után egy héttel az egész bookstagram ádámcsutkáig úszkált a Verity értékeléseiben, amik kivétel nélkül úgy kezdődtek, hogy ,,Atya világ, ez mennyire kemény volt!” És én kis hülye azt hittem, ezt csak a hype miatti túlzás mondatja velük, de hamar kiderült, hogy egy árva szóval sem túloztak.

Pedig a vicc az, hogy azok a szálak, amik egy thrillert thrillerré tesznek, nem annyira erősek, mint vártam. Volt persze benne pár ijesztőbb megmozdulás, amitől egészen hátrahőköltem, de alapjáraton a romantikus szál és a rengeteg sok szex megölték az ijesztő hangulatot. Mi teszi hát mégis ennyire kemény dióvá?

Hogy hiteles. Verity problémái – a nem tervezett terhesség, a mérgező szerelem, a mentális betegségek, a szeretteink korai halála – mind megtörténhetnek a valóságban is, ez pedig ebben a szégyentelen, tárgyias előadásmódban egyenesen lélekszaggató. Ha Verity sorai tükröznének egy szemernyi megbánást is, nem gyűlölnénk őt, hanem sajnálnánk; ez viszont, hogy ennyire részvétlenül beszélt a saját rémtetteiről, egyszerűen megtorpantott minket. Nem tudtunk mit kezdeni a történtekkel, és ez remek. A Verity nem azért rémisztő, mert tele van pakolva parás helyzetekkel, hanem azért, mert az írónő rákényszerít minket, hogy belegondoljunk, mennyi ilyen történik nap, mint nap a körülöttünk elterülő világban.

Summa summarum: ezt a történetet szinte mindenkinek tudom ajánlani. CoHo rajongóinak, azoknak, akik még csak ismerkednének a thriller műfajával és azoknak, akik szeretnének olvasni egy izgalmas szerelmi történetet.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák <3