– Azt akarod, hogy összeköltözzünk? És vihetem a gyerekeket? 
– Miért, ha azt mondom, hogy csak téged akarlak, akkor leadod őket a ruhatárban? 

Becca Prior neve sokak számára ismert, aki ismerős a magyar LMBTQ+ irodalom berkein belül: első regénysorozata, A tanítvány, hatalmas sikert aratott a magyar olvasók körében, de ma mi egy kevésbé ismert, de nem kevésbé méltatott könyvéről fogunk beszélni, a Festett testek sorozat első részéről.

A legtöbb cikket a borító kivesézésével (ami egyébként nagyon tetszett) kezdem, de mivel ezzel a könyvvel elég vadregényes múltam van, inkább megosztom veletek a történetet, hogy értsétek, mit miért írok a későbbiekben úgy, ahogy (és szerintem elég szórakoztató sztori, remek tanmese arra, hogy miért nem jó ötlet egy vakrandi után házasságot tervezni, főleg, ha egy könyvről beszélünk).

Először Molyon találkoztam ezzel a könyvvel, és a fülszöveg, valamint – igen – a borító azonnal levett a lábamról, így olyan lendülettel landolt a kívánságlistámon, hogy ide hallottam a nyekkenést. Keresni, kutatni kezdtem, hogy hol tudnám beszerezni, de különösen az első részről hallgattak a könyvesboltok, gyanús volt, hogy miután elfogyott, soha többé nem jön belőle újranyomás. Egyszer találtam meg a Libri oldalán antikvár példányként, de mire összekuporgattam rá a pénzt, már az is elkelt. Ezalatt az idő alatt azonban a könyv gyakorlatilag szakrális magasságokba emelkedett a szememben, éreztem, hogy a jóisten is egymásnak teremtett minket, és úgy véltem, nem lenne teljes az életem, ha a polcomon nem tudhatnám ezt a kötetet. Miután kitartóan sehol nem találtam meg, egy időre jegeltem a projektet, viszont soha nem adtam fel, hogy egyszer megvásároljam.

A tavalyi év (2020) karácsonyára az egyik kedves rokonom meglepett egy Líra vásárlási utalvánnyal, amit az első adandó alkalommal szaladtam is elkölteni. Az az üzlet, amit kinéztem, pont zárva volt, mikor mentem volna, én azonban már elhatároztam magam, hogy ma igenis könyvet fogok menni, ezért felkerekedtem egy másik – az egyetlen – nyitva tartó Lírába Budapest másik felén. Körülbelül célirányosan mentem, de még így is sikerült hat-hét könyvet összegyűjtenem ott, ami már kilógott volna a büdzséből, így elhúzódtam egy csöndes kis sarokba, és leguggoltam a földre, hogy összeadjam a végösszeget és kiszelektáljam azokat a könyveket, amik biztos nem kellenek nekem.

És abban a pillanatban, mikor felemeltem a pillantásomat, ott virított a Festett testek első része a legalsó polc legsarkában.

Gyakorlatilag spirituális élményben volt részem, annyira megörültem, hogy végre megtaláltam. Fülig ért a szám végig, amíg mentem vele haza, és el se bírtam hinni az őrült szerencsémet, amiért a puszta véletlen folytán egymásra találtunk egy rákosborzasztói zsebkendőnyi Líra sarkában. Mivel ez az élmény csak megerősítette a bizonyosságot, hogy ezt a történetet nekem találták ki, biztos voltam benne, hogy új kedvencet fogok avatni, amint felcsapom a lapjait…

Így érthető, hogy sokkal nagyobbat csalódtam, mintha úgy olvasom el, hogy előtte semmit nem tudok róla.

Na de mi keserített el ennyire? Vegyük sorra, lássuk, mi az, amiért napokig képtelen voltam leülni megírni ezt a kritikát!

(A történet felvázolása spoilereket tartalmaz. Ha nem szeretnél lelőni semmit, csak óvatosan!)

A történet kezdetén Elijah ,,Ely” Prescottot, a huszonkét éves cipőbolti eladót ismerhetjük meg. Az élete távolról sem tökéletes: miután a drogfüggő nővérét letartóztatják, magához vette a nő két gyerekét, a tizenkét éves Gailt és a tizenöt éves Heath-et. A frissen megalapult család mindennapjait borzasztó múltbéli traumák nyomasztják: Ely a szigorúan vallásos, erőszakos szülei keze nyomát próbálja feledni, Gail az iskolaváltás és a korábban vállára vett felelősség terhe alól akar szabadulni, Heath pedig annak az éjszakának az emlékével küzd, mikor egy férfi az anyja hibája miatt megerőszakolta. Ely a legjobb barátja, Russ segítségével próbál működő családot kovácsolni hármukból, ebben azonban az anyagiak útját állják – egészen addig, míg be nem köszönt az életébe a nagybetűs Lehetőség Leonard Chambers, a profi és melegségét nyíltan felvállaló festő képében, aki aktmodellt keres a következő festőkurzusához. Ely a barátja unszolására jelentkezik az állásra, Leonard pedig a kivételes szépsége miatt azonnal fel is veszi. A bonyodalom akkor kezdődik igazán, mikor a festő és modell viszonya a kurzus végeztével is folytatódik: Elynak el kell titkolnia új szerelmét a homofób unokaöccse elől, Leonard pedig a párja elől menekül, akivel a kapcsolatukat gyakorlatilag már csak a pénz tartja össze. Megneszelve a viszonyt a galériatulajdonos Daley válaszút elé állítja Leót: vagy szakít vele és nulláról kezdi az egész karrierjét, vagy bejelenti az eljegyzésüket és felhagy a folyamatos félrelépéssel. Leonard az utolsó pillanatig őrlődik a két lehetőség között, nem tudva, melyiket válassza – mikor azonban dönt, kis híján elveszít mindent.

Hatalmas reményekkel vágtam bele ebbe a könyvbe, és nemcsak a fent említett okok miatt. Az alaptémája szerintem kifejezetten izgalmas, sok potenciált láttam ebben a művész-múzsa vonalban, a háttérkonfliktust megismerve pedig egyenesen egy komoly hangvételű, drámai fordulatokkal és nagy érzelmi tetőpontokkal játszó történetre számítottam.

Ehelyett pedig egy Wattpad-regényt kaptam.

Sajnos nem tudom ennél jobban leírni ezt az élményt. Olvasás közben folyamatosan az volt az érzésem, mintha visszautaztam volna a 2017-es ’18-as évekbe, a wattpados kislányok által írt melegkönyvek fénykorába, ahol minden pasi lába között elefántcsont-méretű dákó himbálózott, és ahol egy cipőbolti eladó simán fenn tudott tartani egy lakást San Francisco belvárosában. Nemcsak a stílus, a csavarok, a pornókönyvek tipikus toposzai, hanem még konkrét szófordulatok is visszaköszöntek nekem a könyv lapjairól, ez pedig annyira megdöbbentett, hogy egyszerűen képtelen voltam félbehagyni, akármennyire akartam is.

Nagyon sokat vártam ennek a kritikának a megírásával, mert gyakorlatilag mostanáig nem bírtam magamban hova tenni ezt az élményt. A kritikus és az olvasó napokig csatároztak a fejemben, mert míg elemzői szemmel nézve ez a könyv kifejezetten… khm… nem jó, el kell ismernem, hogy szórakoztatott. Elérte, hogy érzelmeket tápláljak a szereplők iránt, és ennél több nekem nem kell. Nem akartam felmagasztalni a korábban boncolgatott okok miatt, de lehúzni se volt kedvem, mert nem markolt nagyot, konyhafilozófiai szinten pedig teljesen rendben volt, az ilyen történetekkel pedig borzasztó nehéz bármit is kezdeni.

De hogy ne ez legyen a legkevésbé összeszedett kritika, amit ki tudok köhögni ennek a blognak a hasábjaira, megpróbálom összefoglalni, mi az, amiért azt mondtam, lehetne ez a könyv jobb is.

1. A sztori

Említettem, hogy az alapötlet keltette fel elsőként az érdeklődésemet, mert kreatívnak és újszerűnek találtam. Aha. Kiderült, hogy rendesen behúztak engem a csőbe a fülszöveggel, ugyanis körülbelül az első tíz fejezeten belül kiderült, hogy ez a legátlagosabb alaptörténet valaha. Adott a kőgazdag, szexi álompasi, a domináns, tinédzserlányok (és esetünkben fiúk) sóhajainak tárgya, a cseresznye a társadalom krémjének tetején. Állandóan zakót hord, bunkó mindenkivel, mert persze ki kell emelni, hogy egy címeres seggfej (de persze végül kiderül, hogy nem az), mellette pedig ott van a jószívű, naiv ,,átlagpolgár” fiú, aki majd megtanítja neki, mi is az az örök szerelem. De persze, hogy ne legyen egyszerű dolguk, nyilván a fél világra rájön az ,,útjukatállhatnék”, ami a gyakorlatban millió és egy káromkodásban, két darab verekedős jelenetben és egy sötét kórházi ágyon elsuttogott ,,meg akarok neked bocsátani, de nem tudok” frázisban merül ki. Ha valaha olvastál bármilyen könyvet Wattpadon, vagy akár egy zs-kategóriás szerelmi történetet, akkor ezt nyugodtan ki is hagyhatod, úgyis tudni fogod, mi következik.

Most például a második pont, a

2. Ritmus,

ami egyszerűen olyan volt, mintha egy vasúti átkelőn próbáltam volna áthajtani gördeszkával. Az eleje rázós, kapaszkodnom kell, hogy talpon maradjak, elértünk középre, huh, kifújhatom magam, most minden sima, és ha valami ki is bontakozik, boorzasztó laassaan, aztán bumm, belehajtottam egy aprókavicsba és felnyaltam a betont a következő zsákfaluig. Hogy hol a deszkám és mi a bánat történt, amíg én a földön fetrengtem, azt talán a jóisten se tudja.

Olyan dolgokra van irreálisan nagy hangsúly fektetve, amik a történet szempontjából kevéssé relevánsak, azok viszont, amik fontosak lennének, szinte teljesen el vannak hanyagolva. Oldalakat töltünk Leo és Ely szeretkezéseinek részletes és változatos leírásával, azt viszont, hogy Ely megütötte a nevelt fiát, gyakorlatilag pár mondatban lerendezzük. Annyi trauma és fájdalom van ebben a könyvben, hogy másnak sem kéne lennie a lapokon, mint szipogásnak és könnyeknek, mégis sokkal fontosabb az, hogy Leónak mekkora és milyen formájú a cerkája.

És félreértés ne essék. Semmi baj nincs azzal, hogy Ely a gyerekek mellett is eljár randizni, nem azt akarom mondani, hogy minden gondolatának körülöttük kéne forognia. A baj azzal van, hogy Leonard kétségbeesése, ami abból fakad, hogy a volt élettársa kisemmizte, sokkal részletesebben van bemutatva, mint egy tizenöt éves gyerek szexuális zaklatás miatti traumája. A kettő azért érezhetően nem esik egy ligába, és bár nem azt vártam, hogy Heath-ről szóljon az egész könyv, pár demagóg szónál többet azért megérdemelt volna.

És ha már itt tartunk,

3. A stílus

Az összes eddig felvázolt probléma itt csúcsosodott ki. Ez a könyv egy (nyomokban) újszerű történettel, remek szereplőkkel (erre majd kitérek) és egy nagyon komoly háttérsztorival operál, mégis, az írói eszköztár hiánya miatt az egész súlytalanná vált. Nagyon sokáig nem tudtam eldönteni, hogy az írónő vajon egy tehetséges fiatal-e, vagy egy jó ötlettel megáldott felnőtt, mert a leírások és a fejezetek végén puffogtatott közhelyek miatt legfeljebb tizenhatra, a demagóg ,,nevelési tanácsok” és karakterbemutatások miatt viszont olyan ötven körülire tippeltem. A párbeszédek üresek és erőltetettek, a leírások néhol oldalakat töltenek ki, néhol épphogy annyira elegek, hogy a felszínen megismerjük a helyszíneket, a pornójelenetek pedig tele vannak szóismétlésekkel és olyan agyonhasznált szófordulatokkal és eszközökkel, hogy egy idő után olvasás nélkül is képes lettem volna őket tollba mondani.

De az összes írói hiba közül a legkínosabbak a Heath és Ely között elhangzó párbeszédek. Akármikor kapcsolatba került ez a két karakter, maga volt a szenvedés, mert az írónő az ő kapcsolatukkal tudott a legkevesebbet kezdeni. Túl kevés időt hagyott nekik egymás megismerésére, ezért a grandiózus érzelmi lezárás nem csattant szinte semekkorát, inkább úgy hangzott, mintha két tízéves beszélgetne. Nagyon sajnálom, hogy ez ennyire elette az események élét, mert így még azt sem tudtam komolyan venni, amit egyébként lehetett volna.

Ezek alapján azt hihetnétek, hogy ez a könyv egy adag szutyok, és valószínűleg nem értitek, miért nem akartam lehúzni.

De vizsgáljuk csak meg még egyszer ezeket a pontokat! 

1.  A sztori

Igen, klisés és nem mutat sok újat, viszont azt a keveset fantasztikusan tárja elénk. Leóék kapcsolata mint művész és múzsája gyönyörű és romantikus, rettenetesen szorítottam nekik, mert ők ketten tényleg összeillettek. Igen, a ,,nem tudok megbocsátani” tényleg agyonhasznált, de itt kivételesen volt súlya és értelme is. Leo kálváriája megérthető, és hiába volt antipatikus számomra majdnem a teljes történeten keresztül, majdnem felüvöltöttem lelkesedésemben, amikor végre beolvasott Daley-nek. Lehet, hogy sok helyen elkapkodott a történetvezetés és sok mindennek nincs semmi értelme, de bevonzott, elérte, hogy dühös legyek vagy izguljak, épp ezért minden hibája ellenére nem tudok rossz szívvel visszagondolni rá.

     2. A szereplők 

Ez egy olyan pont, amit egyáltalán nem említettem korábban, egyszerűen azért, mert míg a többi aspektus tekintetében bőven lehetett mit támadni, ebben nem találtam hibát. Ennek a könyvnek minden egyes szereplőjét imádtam. Ely szimpatikus volt, mint főszereplő: tetszett, hogy kiállt magáért Leóval szemben, hogy felállította mindkettejük számára a határokat, az pedig külön kiemelendő, hogy a melegségét nem úgy mutatták be, hogy gyakorlatilag egy férfibőrbe bújt nőt csináltak belőle. Nem váltotta meg a világot, nem mutatott sok újat, de a maga klasszikus szerepében egy teljes értékű hőssé nőtte ki magát. 

Leo eleinte a legkevésbé sem volt szimpatikus. Mint azt az elején is kifejtettem, úgy éreztem, láttuk mi már ezt a figurát, de ahogy ment előre a történet, és szépen lassan megismertük a jellemét, úgy vált egyre élőbbé és szerethetőbbé. A kapcsolata Elijah-val kellemes ütemben volt felépítve, nagyot lendített a karakterén, hogy Ely egyszerre ismerte meg velünk, olvasókkal. A jellemfejlődés érezhetően nála ment végbe a legnagyobb mértékben: szinte jólesett lekövetni a folyamatot, ahogy egy egomán, pénzéhes zseniből egy szerető társsá, sőt, apává nőtte ki magát. 

A történet legnagyobb erősségei azonban kétségtelenül a mellékszereplők voltak. A gyerekek traumája élethűen és átérezhetően volt bemutatva – velük kapcsolatban egyedül azt sajnáltam, hogy túl kevés idő jutott nekik. Nagyon remélem, hogy a következő részekben is fel fognak tűnni legalább egy gyors cameo erejéig, mert rettentő kíváncsi vagyok, hogyan dolgozza fel Heath a múltját és hogyan folytatja Gail az épphogy csak megkezdett életét. Russ szórakoztató és hűséges barát volt, Daley-t legszívesebben felpofoztam volna, Ink pedig a legjobb dolog, ami ezzel a szériával csak történhetett. Alig várom, hogy elolvassam a róla és Russról szóló könyvet, mert ők ketten elképesztően összeillenek. 

     3. A stílus

Egyszerű volt, igen, de valahogy mégis átjött majdnem minden, aminek át kellett jönnie. A különbség Ely és Leo között szépen kirajzolódott, mégis érezhető volt a vonzalmuk, a vágyuk, később pedig a szerelmük is. Ha a szexjelenetek kicsit felszínesek voltak is, azok a részek, ahol a fiúk az egymás iránti szerelmüket fejezik ki, gyönyörűen voltak megírva. Ely szeretete a gyerekei iránt átérezhető, az a gyötrődés pedig, ami Gail rohamát és a Heath arcán elcsattant pofont követte, könnyeket csalt a szemembe. Hiába vettek el sokat az élményből az értelmetlen párbeszédek, a leírások bőven kárpótoltak mindenért. 

Ezért mondtam hát, hogy nem akartam se lehúzni, se felmagasztalni ezt a könyvet. Kritikusi szemmel nézve bőven hagyott kívánnivalót maga után, olvasóként viszont megkaptam azt, amit akartam. Nem volt benne minden, aminek benne kellett volna lennie, az, ami viszont benne volt, egy teljes képet adott. Nem mondom, hogy neutrális élmény volt, mert sok érzelmet megmozgatott bennem, jókat és rosszakat egyaránt. Épp ezért

summa summarum: ezt a könyvet annak ajánlanám, aki egy könnyedebb romantikus pornót szeretne olvasni, de előny, ha nyitott vagy a komolyabb témákra is, mert azért lesz egy pár jelenet, ami rendesen odavághat. Főleg fiatal felnőttek kezébe nyomnám ezt a könyvet, de ha egy érettebb tizenöt-tizenhat éves a kezébe veszi, nem áll meg tőle a növésben. 

Köszönöm, hogy elolvastad! :)