– Mitől válik lenyűgözővé egy történet?
(...)
– És ki dönti el, mi a mondanivalója? – töpreng hangosan Zachary. 
– Az olvasó. A játékos. A közönség.

Erin Morgenstern neve mostanság szinte egybefonódott a gyönyörű borítókkal és különleges történetekkel. Mindkét regénye, az Éjszakai cirkusz és a Csillagtalan tenger is nagy népszerűségnek örvendenek hazánkban, mi azonban ma az utóbbiról fogunk beszélni, ami 2020-ban jelent meg az Agave kiadó gondozásában. 

Ahogy azt fönt is említettem, szinte már meg se lepődtem rajta, milyen gyönyörű ez a borító, annak pedig külön örültem, hogy a belső táblák egyszerű feketék. Ez a letisztult, elegáns stílus a könyv belsejében is kitart: nagyon szépen vannak megszerkesztve a fejlécek és a fejezeteket elválasztó oldalak is, egyszerűen élvezet volt forgatni. Pedig a történet sem kutya!

A könyv elején megismerhetjük Zacharyt, aki egy igazi introvertált. Végzős egyetemistaként éli a napjait, leginkább a könyvek és a számítógépek foglalják le, barátjaként pedig egyedül a szintén kissé visszahúzódó Katet tartja számon. Egy nap új olvasnivalóért látogat el az egyetem könyvtárába, az élete azonban a feje tetejére áll, mikor az egyik könyv lapjain a saját fiatalkori énjével találkozik. Valaki kínos részletességgel leírt mindent arról a napról, amikor Zachary egy festett ajtót talált a házuk falán, de nem volt annyi mersze, hogy kinyissa. A fiú nyomozni kezd a könyv szerzője után, a nyomozás azonban veszélyesebb vizekre sodorja, mint várta: egy bálon megismerkedik Mirabellel, a gyönyörű, de rejtélyes nővel, aki egy mágikus könyvtárban él a föld alatt, a feladata pedig az, hogy megakadályozza az általa felfestett ajtók bezárását. Zachary csatlakozik hozzá, útközben azonban elveszik az eseményekben, a könyvekben és abban, hogy megismerje a saját sorsát. Ezzel párhuzamosan megismerkedünk azokkal a történetekkel, amiket Zachary olvas a könyvtárban – ezek rövid, sokszor egyoldalas tanmesék sorsról, szerelemről és emberi kapcsolatokról.

Ezt a könyvet nem ajánlom mindenkinek, mert aki nem szereti beleásni magát egy történet szimbolikájába úgy, mint én, az halálra fogja unni magát. Rengeteg leírás találkozik rengeteg történelemórával, dialógus szinte alig van a fejezetekben, az viszont kétségtelen, hogy ha rajta vagy ezen az elemzős-érzelmi dagonyázós vonalon, akkor ez a történet abszolút neked való. A mesék egészen varázslatosak: megőrzik a jól ismert népmesés stílusukat és jellegüket, gyakran megjelenik a Sors, a varázslat, a Szerelem – mégis van bennük valami új, ami miatt különlegesnek érződnek. Szinte mindegyikben találkoztam valami kreatív, gyönyörűen megfogalmazott gondolattal, és épp ezért annyira berántottak, hogy mikor a későbbiekben Zachary visszautalt egy korábbi történetre, ugyanolyan izgatott lettem, mintha tényleg egy ismerős népmesére referált volna.

Sajnos azonban Zachary fejezetei nem sikerültek ennyire erősre. A stílus és a szép gondolatok természetesen itt is kitartottak, a ritmussal viszont komoly problémák akadtak – túl sokat időztünk a jelentéktelenebb eseményeken is, ez viszont azt eredményezte, hogy a sorsfordító sarokpontok teljesen súlytalanná váltak. Zachary és Dorian szerelme elkapkodott és céltalan, annak ellenére, hogy mekkora jelentősége van a kapcsolatuknak a történet végén, gyakorlatilag egyszer sem váltottak három szónál többet. A könyvtár pusztulását és az utána való bolyongást is fejezeteken keresztül ecseteltük, Zachary találkozása Simonnal viszont le lett rendezve pár sorral. Ez a kapkodás sajnos a történet többi aspektusára is kihat: sok jelenetet teljesen random vezetnek be, a két oldal motivációja tisztázatlan. Sajnálom, hogy az írónő ennyire elengedte a gyeplőt ebben a cselekményszálban – kicsit olyan érzésem volt, mintha ezek az események nem lennének fontosak, mintha az igazi jelentőség a mesékben rejlene.

Ennek ellenére azonban ez a történetszál sem menthetetlen, közel sem – a karakterek megmentik. Zachary klasszikus kalandregény-főszereplő: egy értelmes, visszahúzódó fiatalember, aki még mindig keresi az útját, mégis van benne valami különleges, amiért nem nevezném klisésnek. Mégsem ő azonban a könyv igazi csillaga, hanem a női szereplők: Mirabel és Kat. Mindketten kompetensek és izgalmasak, de nagyon más nézőpontból – míg az egyikük két lábbal a földön áll, a másik valódi álmodozó, az egyetlen közös pontjuk a Zachary iránt érzett szeretetük. Érdekes volt bepillantást nyerni abba, hogyan kereste Kat Zacharyt, ahogy abba is, mi mindent tenne meg Mirabel a könyvtár megmentéséért.

Mindezek mellett persze nem fér hozzá kétség, hogy a könyv legerősebb eleme a stílusa és a rejtett szimbolikája. Nehéz erről a könyvről objektíven beszélni, mert a fő téma, a fiatalkori útkeresés mindenkinek mást jelent, épp ezért a könyv valódi mélységébe mindenki magában tud elmerülni. A két fő motívum, a kulcs és a méhek Zachary karakterére és útkeresésére reflektálnak: a kulcs a kíváncsiság és az új lehetőségek jelképe, a méh pedig – többek között – az egyiptomi hitvilág szoláris szimbóluma, amely a születést és a halált jelképezi. Ez a kettő végigkíséri Zachary útját, útmutatást adnak neki, visszafordítják, ha rossz felé megy. Ennek az értelmezését-boncolgatását rátok bízom, ha akarjátok, kicsit rágcsáljátok nyugodtan (én is fogom), de szerintem épp ez a legnagyobb erőssége ennek a könyvnek: hogy semmit nem akar a szánkba rágni. Nem akar mindent megmagyarázni, nem akarja megmondani, mit gondoljunk – ránk bízza, értelmezzük csak úgy a rejtett jeleket, ahogyan mi akarjuk.

Summa summarum: ezt a könyvet mindenkinek tudom ajánlani, aki nyitott egy könyv mélyebb értelmezésére, ha viszont csak egy izgalmas kalandregényre vágysz, nem ez a te könyved.

Remélem, tetszett ez a bejegyzés, köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3