Lehetséges volna, hogy az otthon egy személy, nem pedig egy hely? 

Mostanában egyre nagyobb bizalommal fordulok a romantikus regények felé, így úgy döntöttem, a romantikus olvasók körében szinte klasszikusnak számító Anna és a francia csókkal is teszek egy próbát. Ez egy lassan 11 éves könyv, amit épp ezért leginkább a húszas-harmincas korban levő romantikus lelkek ajánlottak nekem igencsak jó szívvel, így annak ellenére, hogy még mindig félek egy kicsit a műfajtól, viszonylag bátran vágtam bele.

Spoiler: nem kellett volna. Amikor befejeztem, azon melegében három csillagra értékeltem Molyon – mostanra kicsit szelídült a véleményem róla, de még mindig nem egy kellemes emlék. Nem is volt borzasztó, félre ne értsétek, de azért olvastam már ennél sokkal jobb romantikus könyveket is.

A borító mindenképpen hatalmas pozitívum volt, mert amellett, hogy könnyed, színes, nyárias, kifejezetten igényes is, és nem mutat többet, mint amennyit a fülszövegből is sejteni lehet: ez egy egyszerű kis szerelmi történet lesz Párizzsal és sok-sok francia kultúrával. Mivel én nagyon szeretem Franciaországot, izgatottan vágtam bele az olvasásba, és azt kell mondanom, ebben a tekintetben a könyv maximálisan kielégített. Nagyon érdekes volt megismerni a francia mozikultúrát és azokat a nem feltétlenül ismert szokásokat, amiket Étienne tanított Annának. Sokkal szívesebben olvastam volna hasonló dolgokról, mert sajnos a fő cselekményszál… Nem volt túl lebilincselő.

Bevallom, nem tudom, mire számítottam, elvégre mindnyájan ismerjük a 2010-es évek jóindulatú romantikus regényeinek felépítését: az átlagosnál is átlagosabb félénk lány betoppan az új közösségbe, ahol az összes nő- és hímnemű egyed egyetlen fiúért eped, aki amellett, hogy kész Adonisz, természetesen kiváló tanuló, minden szülő álma, és maga a földre szállt jóindulat. A lány azonnal belehabarodik, de szemmel láthatóan esélye sincs nála, hiszen a fiú folyamatosan teszi neki a szépet, elhívja ide-oda, megtesz érte olyan dolgokat, amiket a barátaiért nem – hiszen ez csak azt jelenti, hogy nem szereti, nem?! Végül azonban egy kínos véletlen folytán a pár mégis egymásra talál, és boldogan lovagolnak a naplemente felé.

A St. Étienne katedrális 

Ezzel a rövid összefoglalóval le is írtam a könyv szinopszisát. A legnagyobb baj az volt ezzel a történettel, hogy mivel elég nyilvánvalóan egy zsáner-bevásárlólista alapján íródott, minden kolosszális fordulópontot jó előre lehetett látni – ráadásul nem is úgy épült fel, hogy néhány klisés csavarból ágazott szerte a többi cselekmény, hanem ugráltunk fordulatról fordulatra minden átvezetés nélkül. Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha az írónő egy lista mellett ülve írta volna meg a könyvét, ahol miután minden pontot kipipált, rájött, hogy ez így baromi rövid lesz, így két dráma közé szuszakolt néhány érdektelen jelenetet és esetlen párbeszédet, hogy meglegyen 300 oldal.

Éppen ezért ez nem csupán egy klisés könyv, hanem a világ ÖSSZES kliséjének fotóalbuma. Megvan a családi tragédia, a volt legjobb barátnő árulása, a pár nap, amikor a két szerelmes egyedül marad egy épületben, a véletlen, ami után mindenki egymás ellen fordul, a verekedés, és persze a grandiózus szerelmi vallomás. Ezek már tíz évvel ezelőtt is divatjamúltnak számítottak, és pont ezért, mivel tudtam, hogy mi fog történni, végiguntam az egészet – és ezen sem a gyönyörűen lefestett környezet, sem a kétségtelenül élvezetes stílus nem segíthetett. Az bántott leginkább, hogy ez a könyv is lehetett volna jó, mert pár érdekes szereplő még egy ilyen halál klisés történetet is izgalmassá tud tenni, de ennek a könyvnek az összes karaktere kartonpapírból volt.

Mer tetszelgett a vagány, kicsit fiús legjobb barát szerepében. Eleinte nagyon szimpatikusnak találtam a karakterét annak ellenére, hogy jószerével semmit nem tudtunk meg róla, csak azt, hogy kupis és szeret focizni. A végén levő nagy veszekedés épp ezért teljesen súlytalan volt, mert Anna abban az egy fejezetben többet beszél Merről, mint az előtte levő 200 oldalon együttvéve.

Étienne-el bevallom, még mindig nem tudom, hányadán állok. Kritikusi szemmel üdítő volt olvasni róla, végre egy romantikus főszereplő, akinek a jelleme nem csak a deszkázásból és a fociból állt. Az nagyon szimpatikus volt benne, hogy milyen jól kezelte a másságát: elfogadta, hogy alacsony, elfogadta, hogy ő inkább az eszével és a humorával fog kitűnni a többi fiú közül, és ebben is képes volt kiteljesedni. Sokkal több ilyen jól megírt férfi karakter kéne a romantikus regényekbe.

Olvasói szemmel viszont… Hát… Az, amit a lányokkal csinál, rohadtul nem korrekt. Amennyire szerettem az egyediségét, legalább annyira gyűlöltem az Anna körüli tipródását, mert ez valahogy nem fért bele abba a jóravaló képbe, amit egészen idáig kaptunk róla. Egy olyan intelligens fiú, mint Étienne, nem tart két vasat is a tűzben csak azért, mert neki így kényelmes. Rajta kívül a barátaira is mérges vagyok, amiért egyikük sem rázta meg, Annára pedig pláne, amiért azután, hogy ezt a helyzetet realizálta, továbbra is úgy futott Étienne után, mint egy lelkes kiskutya.

És ha már itt tartunk, beszéljünk Annáról, mert én még ilyen világrekord-gyanúsan ostoba női szereplővel az Alkonyat óta nem találkoztam! Már az első tíz oldalon erősen indít, amikor is megállás nélkül arról nyafog, hogy a csúnya gonosz papája nem átallotta beíratni egy ELIT GIMNÁZIUMBA PÁRIZSBA – ki csinál ilyet?! Remek kezdés, fantasztikus megalapozta a karakter jellemét. Azután persze folyamatosan tolja a kisebb-nagyobb hülyeségeit, és egyenesen meg van sértődve, mikor erre a környezete is felhívja a figyelmét. Az a hiszti, amit Bridge és Toph egymásra találásán kivert, egészen érthetetlen, az Étienne körüli szenvedés pedig kimondottan idegőrlő volt. Egyszer szerelmes belé, máskor csak barát, egyszer majd’ meghal, úgy imádja, másszor inkább elrejt mindent. Borzasztó kínos az a töketlenkedés, amit művelnek, az pedig pláne, hogy egyenesen megdöbbennek, mikor kiderül a vonzalmuk egymás iránt. Ha 13-14 évesek lennének (mint a könyv célközönsége), még meg is érteném, és ez az egész kaland mindjárt nem esetlen lenne, hanem aranyos, de ők elvileg 17-18 éves, majdnem felnőtt emberek! Sokkal érettebben kellett volna ábrázolni őket, mert így mind a karakterek, mind a történet teljesen elveszíti a hitelességét. 

Miért mondom tehát azt, hogy ez a könyv nem menthetetlen? Mert legalább jóindulatú. Az egyetlen, de hatalmas problémája az a bizonyos vörös pötty a borítóján, mert ha nem kellett volna ennyire görcsösen családbarátnak maradnia, sokkal jobb lehetett volna. Ez az a tipikus történet, ami csak azért szól 17 évesekről, hogy elhitesse a kiskamaszokkal, ilyen lesz majd a gimi utolsó pár éve. Mindenki éretlen, mindenki gyerekes, mindenki esetlen – mégsem tudok rájuk haragudni, mert maga a könyv kifejezetten aranyos. Ha félretettem az ellenérzéseimet és átkonvertáltam Annát 13-14 évesre, még el is szórakoztatott. A stílusa valóban gördülékeny és élvezetes, a mellékszereplők között vannak igazi kincsek (mint például Rashmi), az üzenete pedig kifejezetten hasznos és elég jól is van kommunikálva: ha egy helyzet esetleg valamiért ijesztőnek is tűnik, ne menekülj, hanem próbáld megvetni a lábad, keress embereket, akik segíthetnek, és előbb-utóbb ura leszel a szituációnak.

Summa summarum: ez a történet nem egy tömegkatasztrófa, van pár jó gondolata, de hacsak nem vagy elhivatott romantikus rajongó, lehet, nem ez a te könyved – viszont, ha esetleg van egy húgod / kislányod / unokatesód / akárkid, akit szeretnél rászoktatni az olvasásra, ez egy jó választás lehet.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3