Jegyezze meg, hogy az ember mindent tud, csak van, amit még nem csinált.

Cselenyák Imre könyvét már azóta nézegettem, mióta tudomást szereztem a létezéséről. Nem szoktam életrajzi könyveket olvasni, számomra mindig túl száraznak és nyögvenyelősnek tűntek, de az értékelések kivétel nélkül kiemelték, hogy ebben a történetben pont az a jó, hogy sokkal prózaibban, regényesebben beszéli el Arany János életét, mint egy átlagos biográfia. Mivel pedig én kifejezettem szeretem Arany Jánost és Arany pöttyös könyvben még soha nem csalódtam, úgy döntöttem, teszek vele egy próbát.

És milyen jól tettem!

Már akkor sejtettem, hogy ez a könyv nagyon fog nekem tetszeni, amikor megpillantottam a borítóját. Pont azt a kifinomultságot tükrözi, amit én keresek egy ilyen kaliberű történetben: visszafogott, elegáns, az aranyszínű díszítőelemek a fekete borítón pedig remekül megadják az alaphangulatot. Egyedül azt fájlalom, hogy ezek a minták a felirattal együtt elég könnyen lekopnak, úgyhogy nem szabad nagyon sokszor forgatni, ha meg szeretnénk őrizni őket eredeti állapotukban.

A fülszöveg úgy tűnhet, hogy nem árul el sok mindent, valójában azonban mindent elmesél, ami ebben a könyvben történik: Arany megszületik, végigbukdácsolja a gyerekkorát, elmegy Debrecenbe, beáll vándorszínésznek, megházasodik, majd végül megismeri Petőfit. Szerencsés döntés volt két kötetre szedni ezt a krónika hosszúságú életpályát, mert így minden életszakaszra bőven elég idő jut, semmit nem kell elkapkodni. Valószínűleg voltak/lesznek, akik unalmas találják majd a történet első részét, ami a kisgyermek Arany kalandjait meséli el, de én ezt is borzasztóan élveztem, mert a későbbi felnőtt karakter felépítéséhez mindenképpen szükséges volt, hogy egy kicsit más emberek látószögéből is megismerjük őt – ráadásul rengeteg dolgot megtudhatunk belőle az akkori paraszti életről, ami szerintem rettentően érdekes.

Egészen egyedülálló alkotásnak tartom a magyar irodalmi életben, mert míg más kultúrákban (főleg Amerikában) megszokott gyakorlat, hogy a történelem neves alakjait megjelenítik a szórakoztató irodalom, vagy éppen a színház, filmkultúra berkein belül, Magyarországon most találkoztam először ilyennel. Szerintem sokkal több hasonló műre lenne szükség, mert így az iskolában megismert versek sokkal személyesebb hangvételt kapnak (én például teljesen átértékeltem a Toldival való kapcsolatomat).

Ez talán a legnagyobb erőssége az egész történetnek: hogy hiteles. A végén egy oldalon keresztül sorolják a felhasznált irodalmakat, és ez abszolút érződik az egész íráson. A korabeli nyelvezet, a bemutatott szokások, még a szófordulatok is mintha egy időgépből pattantak volna elő, teljesen magukkal ragadnak olvasás közben, hogy később, miután letetted a könyvet, gyötrelmes legyen a visszatérés a ,,való világba”. Cselenyák gyönyörű, magas irodalmisággal ír, mégis átérezhető minden érzelem, átélhető minden helyszín – annak ellenére, hogy városi lány vagyok, soha az életben nem éltem vidéken, mindvégig az volt az érzésem, hogy ,,jártam én már itt”. Tényleg elhittem, hogy ez a történet Arany János szemszögéből íródott (az pedig, hogy a későbbi műveit, mint falusi pletykákat beemelte, nagyon kreatív gondolat volt).

Ehhez az életszerűséghez pedig elengedhetetlenek a jó karakterek – és abból van itt jó pár. Arany hiteles, szimpatikus főszereplő, akivel ugyan tudja az olvasó, hogy mi fog történni – ha járt irodalomórára – mégis izgul érte és örül a sikereinek. Mellette a szülei, a gyermekei, Júlia, Szilágyi mind remek kiegészítő szereplők, de kétségtelen, hogy a könyv legnagyobb kincse Petőfi alakja. Üdítő volt olvasni minden megszólalását, amint feltűnt a lapokon, tudtam, hogy remekül fogok szórakozni, mert az ő és Arany között kavargó dinamika egyszerűen fenomenális. Le merem fogadni, hogy mindenki elmosolyodott legalább egyszer, miközben a beszélgetéseiket olvasta, mert nincs olyan ember ezen a világon, akinek ne lenne legalább egy ilyen hülye haverja. Nagyon remélem, hogy a következő kötetben még látunk egy keveset Petőfiből, mielőtt elnyelné a csatamező, mert a sok komolyság mellett igenis szükség van az ő bohém természetére.

Summa summarum: mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki szereti, vagy szeretné megszeretni a biográfiákat, vagy éppen a magyar irodalom jelentős alakjait. Aki nem szereti a lassan építkező, nyugodt hangvételű történeteket, az óvatosan kóstolgassa, de garantálom, hogy a hangvétel úgyis azonnal be fog rántani.

Köszönöm, hogy elolvastad! Találkozunk a következő bejegyzésben!