A titkokban az a legjobb, hogy idővel napvilágot látnak. Egyszerűen ilyen a természetük.

Fróna Zsófia egy elsőkönyves, de kifejezetten ígéretes tehetségnek tűnő írónő, akinek az első regénye, a Fegyverek Háza 2020-ban jelent meg a NewLine kiadó gondozásában. A sorozat második kötete, a Démonok közt ez év februárjában fog megjelenni e-book formátumban, tavasszal pedig fizikai példányként is. 

A borító háttere nekem nagyon tetszett. A színek nagyon szépen harmonizálnak egymással, a krisz és a farkas pedig figyelemfelkeltőek, mégse túl tolakodóak. Viszont a feliratokkal volt némi problémám: furcsának találtam, hogy a sorozat címe van nagy betűkkel kiemelve, a könyv címe pedig kicsivel. Emiatt körülbelül az olvasás feléig abban a hitben éltem, hogy én a Fegyverfogató című könyvet tartom a kezemben, a Fegyverek Háza sorozat első kötetét.

A fülszöveg nagyon megfogott, de nem teljesen azt kaptam, amit vártam. A bemutató azt sejteti, hogy már az első könyv is valami gigászi összecsapást hoz magával, valami világrengető drámát – ehhez képest az írónő egyelőre csak sejteti, hogy majd jön valami, csak győzzük kivárni.

De baj ez? Nem baj. Nekem kifejezetten tetszett, hogy ez egy ilyen kiskaliberű történet, ami nem akarja már a sorozat első részében megváltani a világot, hanem inkább előbb az alapokat fekteti le, aztán jöhet az összecsapás. Egyáltalán nem tűnt fel nekem a csata hiánya, mert ez a sztori önmagában is teljességgel megállta a helyét.

Ha valaki nem olvasta volna, annak gyorsan összefoglalom, mi is történt. A történetünk kezdetén a tizenhét éves Megairával, alias Meggel ismerkedhetünk meg, aki épp az utolsó nyarát tölti az örökbefogadó anyjával, a mostohatestvéreivel és a farkassal, ami néha meglátogatja, mielőtt egyetemre menne. Illetve, mielőtt kiderülne, hogy nem megy egyetemre, Meg ugyanis minden útmutatás ellenére sem találta még meg a saját útját. Egy nap a legjobb barátjával, Tonyval meglátogatja a városi múzeumot, ahol a fegyverkiállításon rábukkan egy különös, indonéz fegyverre, ami megmagyarázhatatlanul vonzza – annyira, hogy éjszaka el is tulajdonítja azt a múzeumból. Még ő maga sem érti, miért fontos ennyire neki ez a tőr – avagy krisz –, azonban minden értelmet nyer, mikor nyár végén egy titokzatos levelet talál az ágyán, amelyben értesítik, hogy felvételt nyert a Fegyverek Házába. Megaira szeptember elsején felkeresi a megadott címet, ám amit ott talál, minden elképzelését felülmúlja: a lepukkantnak tűnő épületben egy iskola működik olyan különleges adottsággal rendelkező fiatalok számára, akikből egy nap fegyverforgató válhat, vagyis olyan harcos, aki segít a világ rendjének fenntartásában. Mindenkinek, akit ide felvettek, van saját fegyvere, amiknek – vagy épp akiknek – megvan az a tulajdonságuk, hogy emberré tudnak változni. Megaira fegyvere azonban még ebben is kitűnik, ugyanis az ő kriszének másik alakja az a farkas, aki eddig minden rizikós helyzetben megmentette az életét. A felvételi után Meg a diákok szokott életét éli: szert tesz barátokra, ellenségekre, és egy pár tanárral is sikerül megkedveltetnie magát – ez alól kivétel Christopher, a jóképű, de kiállhatatlan harcművész, akivel Meg már az első napokon összeakasztja a bajszát. Ahogy azonban egyre jobban benne járnak az évben, Meg sötét események központjában találja magát: a fegyvere korábbi gazdája, a halottnak hitt Edward visszatért a száműzetéséből, hogy visszakövetelje a kriszt. A lánynak hirtelen jóval több feladat szakad a nyakába, mint amennyire hivatott; az iskolai feladatain kívül meg kell védenie magát és a barátait, és el kell indulnia felkutatni Edwardot, mielőtt még véget vetne a világnak.

Most úgy tűnhet, hogy minden piszlicsáré kis részletet elmeséltem a könyv cselekményéről, pedig még csak a felszínt kapargatom. Annyi mennyiségű információt kapunk a nyakunkba ezen a laza majdhogynem ötszáz oldalon, amit elég nehéz egy ültünkben megemésztenünk. Ezért mindenképpen jár a keksz Zsófinak, hogy ezt a rengeteg magyarázást úgy el tudta osztani a történet lapjain, hogy ne őrüljünk bele teljesen – egyedül a történelmi szállal nem sikerült mit kezdenie, de ez abszolút nem az ő hibája; az ilyen típusú, alapítással kapcsolatos információkat nem lehet elszórva közvetíteni, marad tehát a targonca-módszer. A fantasy, mint zsáner nagyon hálátlan az elsőkönyves írókhoz, mert rengeteg mindent kell felépíteni benne, de mivel Zsófi úgy tűnik, egy elég merész szadista, nem ezt választotta, hanem mindjárt az urban fantasyt, ami ugyan könnyebbnek hangzik, de szerintem legalább ugyanolyan nehéz. Egy már megszokott, jól ismert környezetbe beintegrálni egy másik társadalmat, ami teljesen más szabályrendszerrel, más dinamikával, más erkölccsel, ne adj’ isten más vallással rendelkezik, beteg nehéz, mert nem csak fel kell építeni egy egész világot, még össze is kell egyeztetni a meglevővel úgy, hogy kikerüljük a logikai buktatókat és elmossuk az esetlegesen felmerülő kérdéseket. Nagyon-nagyon sok dologra kellett itt figyelni, és mivel alig pár logikai bakugárssal találkoztam olvasás közben, ez egy briliáns munka volt Zsófi részéről.

Az nagyon hamar lejött, hogy az ő igazi erőssége a világépítés. Az iskola és annak a szabályrendszere nagy gonddal és részletesen van felépítve – aki azt mondja nekem, hogy egyetlen órára sem ülne ott be, az vagy hazudik, vagy nem olvasta még a könyvet. A vizsga, a dolgozatok rendszere, az órák mind-mind nagyon kreatívak és izgalmasak, amikor pedig megtudtam, hogy ebben a világban a fegyverek képesek emberré változni, majdnem eldobtam az agyam! Nagyon remélem, hogy ezen fog még lovagolni kicsit a sorozat a további kötetekben, mert csak ebben az egy elemben annyi a lehetőség, amennyivel egész előzmény-periódusokat lehetne megtölteni. Ezeket Zsófi egyébként jó érzékkel ragadta meg, például hogy a kislány alakjában levő fegyver idősebb, mint a gazdája, hogy egy fegyver tulajdonképpen fel is nevelhet egy fegyverforgatót; ezek mind-mind remek ötletek, és az írónő nagyon szépen mutatta be. A fegyverforgatók és az eszközeik együttműködése rettentő izgalmas; külön kiemelném Alan és Charlie kettősét, akik sajnálatosan keveset szerepeltek együtt, pedig nagyon tetszett az ő kapcsolatuk.

Ezeknek az érdekes részleteknek a kidolgozása mellett azonban úgy tűnik, Zsófinak nem maradt ideje a karaktereivel is ugyanennyit foglalkozni. Na, azért közel sem katasztrofális mindenki – Megaira szerintem például remek főszereplő. Leleményes, kitartó, felelősségteljes, de közben kellően fel van vágva a nyelve, és megvan a magához való esze. Kifejezetten nőies karakter, amit sokan alapnak vennének, pedig elég nehéz megtartani az egészséges egyensúlyt a nyüszi-nyafi-gyenge vagyok és a még egy pasinak is agresszív lennék típusú szereplő között. Meg azonban remekül megállja a helyét mind kompetens vezéregyéniségként, mind érzelmi cövekként – egyszerűen jó volt végre egy ilyen fantasy hősnővel is találkozni.

Hozzá képest a többiek viszont sajnos elég kétdimenziósak. Nem rosszak, sőt, kifejezetten szerethetőek, de azok után, hogy mennyi kreatív újítással találkoztam, többet vártam tőlük. Mindenkiről csak egy dolgot tudunk meg: Kate félénk, Tony szereti a mellényeket, Brendon vicces, Brenda jó barát, Jack csöndes. Jack egyébként még egész kidolgozott szereplő volt, de a vállalhatatlanul animés áthallása miatt őt is kicsit sablonosnak éreztem (mert nyilván a girnyó, fekete hajú emo srácnak milyen fegyvere lenne, ha nem japán – akit egyébként a legelső névvel (Sakura) illetnek, amit csak a gugli feldob?) Azonban a legjobban Tilde és Annmary zavartak az egészben, rajtuk látszott a legjobban, hogy a szereplőivel az írónő egyszerűen nem tud mit kezdeni. Olyan érzésem volt, mintha egy lista mentén haladt volna, hogy kik azok a tipikus szereplők, akik minden YA fantasyban előfordulnak: megvolt a

– kényes srác, aki annak ellenére, hogy a főszereplő legjobb barátja, alig találkoznak az iskola falain belül

– vicces fiú, aki semmit nem vesz komolyan

– fiús lány, aki azért fiús, mert van egy bátyja

– félénk lány (kötelezően molett), akit mindenki piszkál

– csöndes srác, aki egészen véletlenül az évfolyam legjobbja.

Na, most, hogy ezek ki vannak pipálva, kik maradtak? Ja, megvan:

– az agresszív lány, aki az első perctől fogva gyűlöli a főszereplőt (soha nem tudjuk meg, hogy miért)

– és a csöndes lány, aki az előbbi elvakult talpnyalója, és nincs egy önálló gondolata sem.

Igen, ennél a kettőnél már nagyon kilógott a lóláb. Tilde egyszerűen agresszívan ellenszenves volt, és nem azért, mert utálta Megairát, hanem mert soha nem tudtuk meg, hogy miért! Az első pillanattól fogva megállás nélkül cseszteti Meget, de az indokait egyszerűen nem bírom kitalálni. Féltékeny lenne? Ő, aki az osztály legjobbja, féltékeny olyasvalakire, aki még a büdös életben nem fogott fegyvert a kezében? Kizárt. Akkor csak jobbnak tartja magát mindenki másnál? Jogos, de akkor miért barátkozik Annmary-vel? (Ez később kiderül, de ez se magyarázza, hogy miért fúj Megre). Egyszerűen azért ennyire undok, mert kell a sztoriba egy karakter, aki undok. Pont.

Szerencsére ez a tétovázás a felnőtt karaktereken nem volt érezhető. Nekem személyes okokból Anton volt a kedvenc karakterem: egyrészt izgalmas a tantárgya is, másrészt az irodalomtanáromra emlékeztet, aki az egyik kedvenc tanárom – de enélkül is egy elég érdekes szereplő. Christopher is oké volt, a sablonosságához képest kifejezetten mély és szórakoztató férfit ,,ismerhettünk meg benne”, bár a kapcsolatát Megairával nem nagyon tudtam hova tenni. Forró hálát adtam az égnek, amiért ez a tanár-diák szál a végén nem került bele (legalábbis nem olyan mennyiségben, amennyitől rettegtem). Nem vagyok sznob, nem az lett volna vele a bajom, hogy egy tanár és egy diák között bontakozik ki szerelem; ha jól meg van írva, én leszek az első, aki majd híreszteli égnek-földnek. De Christopher és Meg még nem tartanak itt, és hála a jó égnek ezt az írónő is felismerte, így megmaradtak egy kicsit fura, kicsit bensőséges, de mindenképpen szórakoztató mentor-tanítvány párosnál. A sok remek húzása mellett ezért is tisztelem még nagyon Zsófit, mert elhúzta ugyan az olvasók előtt a mézesmadzagot, de a végén hajlandó volt a jó dramaturgiát előrébb helyezni a fanservice-nél. Ezt nem sokan vállalják be, úgyhogy Zsófi, ha ezt olvasod, így ismeretlenül is fogadd elismerésem!

Eddig tehát kaptunk egy remek alapötletet, és egészen oké, csupán néhol idegesítő karaktereket – és hála az égnek ezek voltak együtt olyan erősek, hogy megtartsák a történetet! Ahhoz képest, hogy mennyi infót kaptunk a nyakunkba és mennyi minden történt, abszolút nem éreztem vontatottnak a sztorit, nagyon olvastatta magát, a fordulatok és a viszonylag eseménytelenebb, tépelődősebb részek pont olyan ritmusban váltogatták egymást, hogy végig tűkön üljek miattuk. Nekem a vizsga volt a kedvenc részem, mert az egyszerű ötlet ellenére láttam benne a kihívást és éreztem a jelentőségért – Meg pedig ott nyerte el az abszolút tiszteletemet, mert ekkor döntötte el végleg, hogy melyik utat is akarja járni. A vége csavart nem akarom elrontani – egyiket se –, úgyhogy csak annyit mondok: fenomenálisak. Hatalmasat dobnak a lezáráson, mert így kialakul egy kecske-káposzta helyzet – elégedett vagyok, a történet kielégítően lezárult, de az új kaland már odakacsint a sarokról, és hív, hogy minél előbb vessem bele magam.

Summa summarum: ez egy kifejezetten érdekes, izgalmas alapköve egy előreláthatóan nagy volumenű trilógiának. Ami jó benne, az egyenesen zseniális, ami kicsit rosszabb, az sem javíthatatlan, és látszik rajta, hogy csak az első könyv lányos zavara szülte. Tehát én ajánlom mindenkinek, aki egy jó kis urban fantasyt szeretne olvasni.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3