Te vagy a bogáncs életem érzékeny kőművesdekoltázsában. 

Egészen büszke vagyok magamra, hiszen végre egy friss (na jó, majdnem friss) megjelenésről hozok értékelést! Casey McQuiston nagy sikerű kötete ugyan eredeti nyelven már 2019-ben megjelent, a Könyvmolyképző csak idén tavasszal hozta el nekünk a Red, White & Royal Blue – Vörös, fehér és királykék című könyvet.

Itthon is az eredeti borítóval adták ki, ami szerintem remek döntés volt, mivel engem, amikor először megláttam, az fogott meg benne legjobban. Azt hinné az ember, hogy a címben szereplő színek a legkevésbé sem mennek a rózsaszínhez, de meglepő módon itt nagyon harmonizáltak egymással, annak pedig külön örültem, hogy nem egy túldíszített, cirkalmas borítót terveztek (mint pár egyéb romantikus könyv esetében), hanem meghagyták ezt a figyelemfelkeltő, de minimalista formátumot.

Magáról a kiadásról azonban sajnos nem tudok ilyen pozitívan nyilatkozni. A magyar közönségnek két évet kellett várni a megjelenésre (és tudom, az könyvkiadás tekintetében nem sok, de vegyük figyelembe, hogy ugyanez a kiadó képes volt alig fél év alatt lefordítani és nyomdába küldeni a Love Under Quarantine című Scott-Carlan-kötetet). Ha nem tudnám, a RW&LB – innentől kezdve így fogom rövidíteni a mai könyvünket – mikor jött ki eredeti nyelven, azt hinném, ezt is ugyanolyan kapkodva fordították le, ugyanis ez a kiadvány párját ritkítóan igénytelen lett. Tele van helyesírási hibákkal, amik olyan triviálisak, hogy ordít róluk, nem a hozzá nem értés, hanem a figyelmetlenség szülte őket (lsd. 403. oldal: ,,Ez az egész kampány a józanságért odavezet, hogy egyre többet fogok inni.”), de olyan elképesztően magyartalan mondatok is előfordultak, amiket kis híján értelmezni se tudtam (,,Úgy tűnik, legszívesebben megütné Alexet, ami neki jelen esetben talán még ez tetszene a legjobban, úgyhogy hallgat az ösztöneire, és Henry oldalába vágja a könyökét.”). Az egész kötetből érződött a kapkodás és a fordító teketóriázása, ami csak azért érthetetlen, mert egyébként sok könyvvel végzett már kifejezetten jó munkát.

De ezek még csak az apróbb-cseprőbb hibák, amik bőven nem voltak elegek ahhoz, hogy ekkorát csalódjak ebben a könyvben. De akkor mi akasztott ki ennyire? Hát… A többi. Nézzük!

A történet során megismerkedhetünk Alex Claremont-Diazzal, aki az éppen első elnöki ciklusát töltő Ellen Claremont elnök fia. A családja korántsem mondható mindennapinak: az apja, Oscar mexikói bevándorló volt, a legjobb barátaiként pedig a nővérét, June-t, az alelnök unokáját, Norát, és a melegségét nyíltan felvállaló szenátort, Rafael Lunát tartja számon. Rajtuk kívül csak az édesanyja elnöki csapata él velük a Fehér Házban: Leo, a nevelőapja, akivel Ellen a válás után ismerkedett meg, illetve Zahra, Amy és Cash, a biztonsági emberek. Alex életének egyetlen fekete foltja van csupán: Anglia hercege, Henry, aki történetesen az esküdt ellensége. Mikor nem sokkal a választások előtt Henry és Alex botrányos jelenetet rendeznek, a Fehér Ház radikális lépésre szánja el magát: felzsuppolják Alexet egy repülőre London felé, és kijelentik, hogy a két fiúnak a kamerák előtt akkor is legjobb barátokat kell játszania, ha valójában ki nem állhatják egymást. Ezek után végtelen jótékonysági események és fotózássorozatok veszik kezdetüket, a színlelt rokonszenvből azonban hamarosan igazi lesz, még később pedig egy titkos, tiltott szerelem.

Ez tök érdekesen hangzik, ugye? Kár, hogy magába a történetbe feleennyi izgalom nem szorult.

Sajnos bejött az, amitől tartottam, a komoly tartalom nem tudott előkászálódni a szükségtelen trágárság és millió popkulturális utalás alól. A könyv első kétharmadában annak ellenére, hogy rengeteg minden történt, semmiért nem tudtam izgulni, mert minden esemény súlytalan volt, minden feszültség azonnal feloldódott, minden konfliktusra rögtön találtak megoldást. A ,,botrányos jelenet”, ami Henryt és Alexet egy tető alá kényszeríti, az, hogy a királyi esküvőn Alex megbotlik, és esés közben véletlenül belerántja Henryt a tortába. De nem is kell ilyen messzire mennünk, eleve már az alaphelyzet sem valósul meg, mert sosem látjuk a két fiút igazán ellenségesnek. Alex ugyan elmondja, hogy utálja Henryt, de utána rögtön azt látjuk, ahogy a herceg az összes vádpontra rácáfol, majd Alex is beismeri, hogy valójában nem is olyan gyűlölnivaló, mint azt hitte. Ezek után az enemies to lovers történetszál gyakorlatilag nem létezik, én ezt sima romantikus könyvnek mondanám. Sajnos ez a kapkodás a történet többi szegmensére is kihat, például nem vagyok benne biztos, hogy aki nem követi aktívan a politikát, és nincsenek személyes emlékei a választásokról, annyira fog izgulni a végkifejleten, mint én. Ellent sem elnökként, sem anyaként nem látjuk sokat, épp ezért nem is tudunk azért szorítani, hogy őt válasszák meg a következő ciklusra is, hiszen Alex beszámolóin kívül semmilyen visszajelzést nem kapunk arról, milyen elnök is ő valójában.

A szereplők viszont ennek ellenére kifejezetten szerethetőek voltak, ha egy kissé felszínesek is. Alexet gyorsan a szívembe zártam, és ő volt az egyetlen, aki valamiféle karakterfejlődést mutatott be – azt viszont remekül tette. Tetszett, ahogy egy munkamániás, nagyszájú kisfiúból egy megfontolt fiatal felnőtté vált, ahogy belátta, mi a fontos neki az életben és mi nem. Ehhez June és Nora remek támasznak bizonyultak – de természetesen a legjobb kiegészítő maga Henry herceg volt, aki a maga nyugodt, csöndes ellenállásával remekül passzolt Alex természetéhez. Ők ketten tényleg összeillő pár voltak, akiknek a szerelme szépen, lassan bontakozott ki a szemünk előtt, és akikért jó volt szorítani ezen a közel 450 oldalon.

A másik terület, amin ez a könyv nagyot villantott, a politika volt. Hála istennek a fohászaim meghallgattattak, részletes képet kaptunk a kampányfolyamatokról, az ott végzendő munkákról, az amerikai választások hátteréről – bár az is igaz, hogy aki nem járatos az amerikai politikában, az egy büdös szót nem fog belőle érteni. Sok a szakkifejezés, és mivel ez egy amerikai könyv, sok az olyan elmagyarázatlan dolog is, ami az USA-ban egyértelmű, Magyarországon pedig nem (kezdve azzal, hogy ki demokrata, ki republikánus).

És itt kanyarodunk rá a legnagyobb problémára, ami szerintem minden kisebb-nagyobb baj forrása. Ezt a könyvet egyszerűen nem kellett volna lefordítani magyarra. Igen, tudom, hogy népszerű és hogy sokan nem olvasnak angolul, de szerintem nem volt benne annyi potenciál, ami az európai olvasókat kárpótolta volna. Mert ez egy amerikai regény. Néha idegesítően, másszor becsülendően amerikai, amit egy amerikai írt az amerikaiaknak. Fel van sorolva benne egy rakás amcsi márka, a választási rendszer nincs kifejtve, mert a célközönségből mindenki tudja, hogy megy ez, a világnézete pedig európai szemmel nézve nagyon testidegen, mert más álláspont nem kap benne helyet. És akkor ott van a nyelvezet, ami sikítva követeli, hogy hagyják békén, mert ami angolul jól és lazán hangzik, az magyarul obszcén és megbotránkoztató. Igen, itt most a káromkodásokra gondolok, mert míg angolul alig-alig szúr szemet a fucking szó (akkor is, ha minden második mondatban benne van), addig magyarul még egy darab kibaszottra is megugrik a szemöldököm. Ez a sok káromkodás pedig teljesen hiteltelenné tette a szöveget, mert egyszerűen nem bírom elképzelni, hogy az amerikai elnök úgy beszélne, mint egy harapósabb kedvű borsodi kocsmáros – erre pedig valószínűleg az írónő is rájött, és Henryvel akarta orvosolni a problémát, aki, ugye, író és irodalmat is tanult, de ez a megoldás is pocsékul sikerült. Mert nem, valaki nem attól lesz irodalmi lélek, hogy nem káromkodik, míg körülötte mindenki más igen.

A laza stílus viszont teret engedett valaminek, ami átsegített engem az első gyötrelmes 250 oldalon: a humornak. Régóta nem nevettem ilyen jókat egy könyvön, remekül használta a szarkazmust és a szereplők dinamikája által megalapozott csípős beszólásokat.

Ez volt körülbelül a könyv első két harmada. Magamban már temettem is a történetet, de úgy voltam vele, ha már eddig elszenvedtem magam, most már istenuccse befejezem – és milyen jól tettem! Nem tudom, mi történt az irodában, de az utolsó száz-százötven oldalra mintha fordítót cseréltek volna. A minőség úgy ívelt felfelé, mint egy rakéta: visszavettek a káromkodásból, teret hagytak a kreatív meglátásoknak és érzékletes leírásoknak, az eseményeknek pedig végre lett valami súlya, volt miért izgulnunk. Egészen odáig úgy voltam vele, az a 3800 forint gyújtósként jobban megállta volna a helyét, de ezek a fejezetek…! Kezdtem kételkedni benne, hogy ugyanazt a könyvet tartom a kezemben, annyira megváltozott a hangvétel.

A kedvenceim Henry és Alex e-mailjei, a Waterloo-levelek voltak. Gyönyörűen fogalmazták meg őket, szinte minden sorukból érződött az a tiszta, de szenvedélyes szerelem, amit a fiúk egymás iránt éreztek, a világirodalmi idézetek pedig nagyon érdekesnek bizonyultak. Ha másért nem is, ezekért az oldalakért megéri elolvasni ezt a könyvet.

Summa summarum: aki az enemies to lovers szál miatt akarja elolvasni, ne tegye. Aki egy jó LGBTQ-reprezentatív könyvet akar olvasni, tegye. Aki egy vicces könyvet akar olvasni, tegye. Aki egy romantikus könyvet akar olvasni, tegye. Tehát, úgy összességében – tedd, de ne ess az én hibámba, ne várj el tőle túl sokat.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3