,,A történetek, mondogatta az apám, képesek teljesen megváltoztatni az életünket, a legerőteljesebbekkel újra meg újra találkozunk, és nem is azért, mert valami erkölcsi tanulságot, leckét kell elsajátítanunk, hanem azért, hogy közelebb kerüljünk másokhoz.”

Tanaz Bhathena nem olyan ismert magyar könyves berkekben, annak ellenére, hogy több könyvét is rangos díjakkal jutalmazták, külföldi rajongói pedig alig várják a The Wrath of Ambar című duológiájának második, befejező kötetét. Tanaz Indiában született, életének jelentős részét azonban Szaúd-Arábiában töltötte – éppen, mint első regényének és egyben mai könyvünknek főhősnője, Zarin Wadia.

Mint majdnem minden könyvmolyképzős könyvnek, ennek is nagyon el lett találva a borítója. Remekül illeszkedik Zarin karakteréhez: színes, figyelemfelkeltő, szokatlan – ráadásul nagyon tetszik, hogy a dizájnerek arra is figyeltek, hogy a lány szája fölött legyen egy szépségpötty, pont úgy, mint a könyvben Zarinnak. A fülszöveg is érdekes, nem ferdít annyit, mint általában a többi könyvé szokott – ráadásul úgy tűnhet, hogy egy csomó mindent előre elmond a könyv történetéről.

Előre figyelmeztetek mindenkit, a fülszöveg nem mond el semmit sem.

A történetünk főszereplője Zarin Wadia, akit szemmel láthatóan mindenki utál – és akit szemmel láthatóan ez fikarcnyit sem érdekel. Zarin a szülei halála után a nagynénjéhez és a férjéhez kerül, akikkel soha nem sikerült teljesen elegyengetnie a kapcsolatát; ahogy a szaúdi osztálytársaival sem, akiknek a lány szabadelvűsége és magabiztossága rettentően csípi a szemét. Ennek ellenére soha nem tudják igazán megfogni, mert az iskolában mindig jól teljesít, fiúügyeit pedig soha nem lehet igazán rábizonyítani. Zarin úgy tűnik, élvezi ezt az életet, egészen addig, míg a vegyesboltban bele nem fut gyermekkori barátjába, Porusba, aki hamar elkezd gyengéd érzelmeket táplálni a lány iránt – Zarin pedig ráébred, talán mégsem érzi olyan jól magát ebben a szituációban.

Ez a könyv egy feminista, lélektani ifjúsági regény egy szélsőségesen vallásos muszlim országban. El tudjátok képzelni, mekkora tökök kellettek hozzá, hogy ezt a könyvet kiadják Magyarországon? Minden elismerésem a Könyvmolyképző kiadó felé, amiért bevállalták – főleg itt, ahol az érzékenyítő könyveknek nincs nagyon piaca, a muszlim szó hallatán pedig a körülötted álló emberek úgy néznek rád, mintha a sátánt próbáltad volna megidézni. A fiatalokra szerencsére ez már nem jellemző, de az idősebb korosztály még mindig ferde szemmel nézne egy efféle történetre.

Nagyon sok jelzővel illettem ezt a könyvet; feminista, lélektani, ifjúsági, társadalomkritika… Nem sok ez egy kicsit háromszáz oldalra? Kicsit féltem ettől a könyvtől a kezdetekben, elvégre általában azok, amik ekkorát markolnak, valamelyik pontot nem tudják teljesíteni – és én hittem el a legkevésbé, de ez a történet minden pontot úgy teljesített, mint én kiskoromban az akadálypályán.

Ebben a szaúdi környezetben a feminista felfogás szinte elképzelhetetlennek tűnik (anélkül persze, hogy nem csúszunk át utópiába), de itt a két karakter, akik reprezentálták, Zarin és Mishal remekül megoldották. Mindketten más oldalról közelítették meg a kérdést; az egyiken Zarin hangosan és feltűnően állogatott ki a jogaiért; ő volt a rebellis, a rendszer ellensége, aki úgy szerzett magának presztízst az őt körülvevő világban, hogy egyszerűen nem foglalkozott a kritizáló hangokkal – a másikon pedig Mishal csöndben, fejlehajtva tűrt, de közben mindent megfigyelt és elraktározott, ami körülötte történt, hogy a megfelelő időpontban az összes kártyáját ki tudja játszani. Mindketten kompetens, intelligens fiatal nők, akik ugyanazt nagyon más módszerekkel érték el – üdítő volt végre ilyen hősnőkről is olvasni.

Zarin és Mishal egyébként külön-külön is teljesen megállják a helyüket. Eleinte nem szerettem Zarin karakterét; nem tetszett, hogy a környezete ennyire meghatározta a jellemét, aztán rájöttem, hogy hülyeségeket gondolok. A jellemünkben szó szerint mindent a környezetünk határoz meg: a szocializálásunkat a családunk, a barátaink és a tanáraink oldják meg, a viselkedésünket is előbb tőlük, később pedig a médiából és a többi embertől lessük el – még a szokásaink nagy része is a DNS-ünkből ered! Ha látunk valamit, ami tetszik, magunkévá teszünk belőle részleteket, vagy akár a nagy egészet is, és ezt az összeollózott, kirostált masszát nevezzük a személyiségünknek. Ez teljesen rendben van, mivel mindannyian más háttérrel rendelkezünk, és más aspektusait ragadjuk meg a környezetünknek, úgyhogy nincs is más esélyünk, mint különböző, sokszínű személyiségeket felépíteni.

De hogy kapcsolódik ez Zarinhoz? Zarinról előbb terjedt el a pletyka, hogy ő egy ,,rossz lány”, mint hogy egyáltalán tudta volna, mit jelent – és ha valamit sokat mondogatnak neked, akkor bizony elhiszed. Zarin is elhitte, később pedig már készakarva viselkedett ,,olyan lányként”, mert felfedezte, hogy akármit tesz is, a társai valamibe úgyis belekötnek majd – akkor pedig inkább csináljon olyat, amit legalább valamennyire élvez.

Mishal – annak ellenére, hogy teljesen más háttérrel rendelkezik, mint Zarin – nagyon hasonló hozzá. Neki is túl hamar kellett felnőnie és szembesülnie a veszélyekkel, amiket a férfiak és a társadalom jelentett rá, ám ahelyett, hogy zajosan megpróbáljon elmenekülni az elvárásaik elől, inkább beilleszkedett, hogy időközben legyen ideje kitalálni, hogyan törjön ki úgy, hogy minél kevesebb embernek essen bántódása.

És a könyv itt kanyarodik rá a lélektani részre. A történet nagy része a családon belüli erőszakra és az iskolai bántalmazásra koncentrál – a három főszereplő szemén keresztül pedig a kérdéskör minden oldalára ráláthatunk. Zarin a bántalmazás elszenvedőjeként bemutatja azokat a lelki folyamatokat, amiket a folyamatos kiközösítés előidéz az áldozatokban, Mishal karakterén át a bántalmazókra láthatunk rá, akiknek néha maguknak sincs hatalmuk a cselekedeteik következményei felett, Porus pedig az áldozatok szeretteit reprezentálja, és azt, hogy milyen nehéz is egy ilyen lelki roncs helyett tartani a hátunkat, és hogy mennyi mindent kell feladnunk azért, hogy segíthessünk rajtuk.

Ez egy zseniális húzás! Bemutatja, mennyire összetett is ez a kérdés: hogy egyetlen személy lelki kálváriája mennyi más ember életét is hazavághatja, hogy milyen kevésen múlnak az igazán nagy tragédiák, hogy a közösség kollektív gyűlölete közepette mennyit számíthat akár egyetlen ember szeretete. Ezek közül a kérdések közül akár eggyel is lexikonvastagságú könyveket lehetne megtölteni, pedig rettentő fontos, hogy tényleg összefűzzük őket.

Ezekkel a kérdésekkel pedig természetesen tanulságok is járnak, de hála istennek ahelyett, hogy egy grandiózus tanulságot puffantott volna az arcunkba a könyv végén, sok-sok minikonklúziót vont le a karakterek jellemfejlődéséből.

A történet egy pontján Zarin hirtelen feltűnően elveszíti a látszólagos magabiztosságát, ugyanakkor, amikor Porus is bekerül a képbe. Itt látom a könyv egyetlen hibáját, ugyanis onnantól kezdve, hogy a lány kezdi elfogadni Porus szeretetét, az életében hirtelen minden tönkremegy, ettől pedig úgy tűnik, mintha Zarint az gyengítette volna le, hogy elkezdett lassan megnyílni a fiú felé – pedig ez nagyon nincs így! Hagyni kellett volna kicsit tovább tekeredni ezt a szálat, mert ha Zarin és Porus nem haltak volna meg szinte azonnal a balesetben, azt is láthattuk volna, ahogyan a mélypont után a lány élete elkezd felfelé ívelni.

Zarin tanulsága: attól még, hogy sokszor nehéznek tűnik, és úgy látszik, nincs értelme, nagyon fontos, hogy elfogadjuk más segítségét, mert csak így léphetünk a gyógyulás útjára.

Porus és Mishal karakteréből már jóval egyszerűbb dolgokat lehet levonni. Porus egy klasszikus romantikus hős: azonnal beleszeret a lányba, akiért – annak ellenére, hogy az elérhetetlennek tűnik – bármit képes megtenni, legyen az akármilyen rizikós vagy nehéz. Ezekkel pedig lassan elnyeri Zarin szerelmét, és ebből következik a tanulság:

a szerelem (vagy úgy általában a szeretet) nehéz és nagyon komoly áldozatokat követel, de végső soron csak akkor láthatod meg a szépségét is, ha nem adod fel az első fordulónál.

Mishalt már sokat emlegettem, de csak most láttam idejét rendesen ki is elemezni a jellemét. Ő egy rendkívül felnőtt karakter, ugyanis amikor szembesül a tettei következményével és azzal, hogy ezek fölött bizony elveszítette az irányítást, egyszerűen leáll. Nem piszkálja többet Zarint, és ez egy nagyon tiszteletreméltó megoldás, mert belátta, hogy nem láthat bele mindenki életébe, és hogy egy meggondolatlan húzás akár olyanokra is visszaüthet, akiket soha nem akart belekeverni. Viszont annak ellenére, hogy Mishal maga ilyen összetett karakter, a tanulsága roppant egyszerű (de ennek ellenére persze rettentő fontos):

ne bánts másokat, mert sem a következményeit nem láthatod, sem azt, hogy ezzel mit okozol a másiknak.

Ezt a könyvet én elsősorban lélektani kötetnek nevezném, de emellett persze a társadalomkritikai vonal is nagyon erős. Hiteles képet kaphatunk a szaúdi és dél-ázsiai fiatalok mindennapi életéről – nagyon keményen van leírva, mint azt vártam, de nem úgy, ahogy azt vártam. Nem tolják az arcunkba, hogy az elnyomás és a rasszizmus bizony rossz, és a helyzet Szaúd-Arábiában tragikus, hanem teljesen természetesen beszélnek mindenről, mintha csak egy receptet írnának le – ez pedig elviselhetetlen! Belegondolni, hogy élnek emberek a világon, akiknek ez a társadalmi berendezkedés tényleg természetes, egyszerűen idegtépő.

Summa summarum: ezt a könyvet kötelező olvasmánnyá kéne tenni a gimnáziumokban. Érzékenyítő kötetként és lélektani regényként is teljesen megállja a helyét, ráadásul azt is garantálhatom, hogy akármelyik ,,oldalán” vagy is az iskolai bántalmazásnak, találsz majd magadnak valakit, akivel azonosulhatsz és akin elgondolkodhatsz.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3