A háborút ésszel nyerik meg, nem csak karddal. 

Marius Gabriel neve (annak ellenére, hogy külföldön meglehetősen nagy népszerűségnek örvend) eddig ismeretlen volt Magyarországon, első magyar nyelvre is lefordított könyvét, A divatdiktátort 2021 tavaszán hozta el nekünk a Könyvmolyképző Kiadó.

Megtartották az eredeti kiadás borítóját, aminek én nagyon örültem. Minden tekintetben tökéletesen illik a történethez: visszafogott, letisztult, elegáns, mégis a vörös és fekete színek miatt figyelemfelkeltő. Én szeretem azt gondolni, hogy a képen szereplő nő maga Rézi, kellemes volt így elképzelni őt olvasás közben.

Miután a kiadó leközölte a könyv fülszövegét Molyon, a hozzászólásokban parázs vita alakult ki arról, hogy vajon Rézi nevét le kellett-e volna fordítani magyarra, vagy sem. A többség amellett ágált, hogy a fordítónak meg kellett volna tartania az eredeti műben szereplő Coppert, nekem azonban semmi bajom nem akadt a Rézivel. Szerintem ez a név is illett a karakterhez, ráadásul ez a magyarosítás abszolút szükséges volt a korhűséghez, ami egészen különös formában volt jelen ebben a könyvben.

Figyelmeztetés: ez a bejegyzés spoilereket tartalmazhat. Igyekszem nem lelőni a nagyobb poénokat, de azért csak óvatosan, lehet, hogy egy pár kiszólás belecsúszik. Ha ezek után is folytatod, jó olvasást!

A történet elején megismerkedhetünk a viszonylag fiatal házaspárral, Rézivel és Amoryvel, akik a Második világháborúból épp csak talpra álló Párizsban dolgoznak, mint amerikai haditudósítók. Amory a nagy cikkén dolgozik, amiben saját bevallása szerint a házassági kötelék csak meggátolja, és mikor egy este magára hagyja Rézit egy barátjuk halála után, a fiatal nő végleg beadja a válókeresetet. Rézi jószerével pénz és ismeretségek nélkül marad a még mindig ingatag Párizsban, ám valaki a segítségére siet: a pár nappal ezelőtt megismert visszahúzódó divattervező, Christian Dior. Dior befogadja Rézit a lakásába és megismerteti a baráti körével, amihez többek között az extravagáns bárénekesnő, Suzy Solidor is hozzátartozik. Miközben Rézi próbálja meggyőzni a rivaldafény elől menekülő barátját arról, hogy vállalja fel a zsenijét és önmagát, a saját életét is kezdi kiegyengetni: korábbi tapasztalataira hivatkozva újságírónak áll, és beleveti magát az éppen újjáéledő párizsi divatvilágba. Kapcsolatai révén hamarosan a szerelmi életébe is meglepő változások állnak be, és komoly döntések előtt találja magát: mit válasszon, a bohém élet szabadságát, vagy egy újabb házasság biztonságát?

Amikor elolvastam ennek a könyvnek a fülszövegét, azonnal felcsillant a szemem, mert éppen most akartam nyitni a divattörténeti könyvek felé, így egy Dior munkásságát bemutató könyv éppen nekem való lett volna. Az elolvasása után azonban át kellett értékelnem a gondolataimat, mert nem teljesen azt kaptam, amit vártam – ennek ellenére nem mondhatom, hogy csalódtam volna.

Ebben a könyvben sok a Rézi, kevés a Dior. Amikor az utolsó betűvel is végeztem, kicsit megrabolva éreztem magam, de aztán hamar rá kellett jönnöm, hogy sokkal jobban jártunk egy ilyen történettel. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogyan alakul ki a semmiből egy divatmárka, hogy hogyan lesz egy teljesen átlagos, de tehetséges közemberből világhírű divattervező ahelyett, hogy egy már kiforrott divatmágnást életét követtük volna nyomon. Örültem, hogy Diort inkább a személyi, semmint szakmai oldaláról ábrázolták, mert így hirtelen egy arc nélküli névből egy kedves ismerőssé vált, akinek a neve hallatán futólag elmosolyodunk, mintha egy régi jó barátunkat emlegették volna fel. Nagyon erős volt ez a vonal, talán erősebb, mint az összes többi együttvéve – pedig a többi se volt kutya!

Nagyon tetszett, ahogy Rézi magánéletét feldolgozták. Gabriel meghökkentő hitelességgel írt egy nő szemszögéből, sok helyütt teljesen megfeledkeztem róla, hogy az előttem heverő gondolatok egy férfi tollából származnak. Rézi hivatalosan is az egyik kedvenc női szereplőm lett az olvasmányélményeim közül, ő az a pozitív példakép, akire a fiatal, pályakezdő nőknek szüksége lehet. Határozott, kompetens, érzékeny, mégis képes biztos kézzel irányítani az életét mind a munka, mind az érzelmek terén. Nagyon finoman, pontosan kezelték a karakterét, és mindeközben arra is figyeltek, hogy ne csússzanak el a történelmi hitelesség egyébként is ingoványos talaján. Rézi nem ment át utópisztikus, idealizált modern feministába, akit észrevétlenül át lehetne helyezni a huszonegyedik századba is, sem lesütött szemű, példás mintafeleségbe, aki nagylány akar lenni, de az ismerősei nélkül semmit nem érhetne el. Nem, ő magának csinálta a szerencséjét – néha alkuk árán, de még ennek ellenére sem veszíti szem elől azt, aki lenni akar. Annak ellenére, hogy ki mer állni magáért a férfiakkal szemben, képes megélni a női oldalát is (szereti a szép ruhákat, mer beszélni a vágyairól), épp ezért ő az egyik legéletszerűbb, legjobb női főszereplő, akivel egy könyv hasábjain valaha is találkoztam.

Ennyi pozitív példa után már akkor is a kezembe vennék egy könyvet, ha amúgy minden más pocsék lenne – de miért lenne az, ha lehet kimagasló is? A többi mellékszereplő is valósággal brillírozik: Henry, Catherine, de főleg Suzy. Ő volt az egyik legérdekesebb karakter az egész történetben, főleg a Rézihez fűződő érzelmei miatt, illetve amiatt, ahogy azokat kezelte. Szépen kiütközött a jellembéli párhuzam közte és Rézi között, de ennek ellenére abszolút el lehetett képzelni a kettejük kapcsolatát, és lehetett látni, hogy miért lennének jók együtt. Nekem ő volt az egyik személyes kedvencem, főleg a pikáns, szókimondó stílusa miatt, neki voltak a legjobb megszólalásai az egész könyvben.

Ennyi remek karakterre pedig igazán nem lehetetlen egy jó történetet felhúzni. Annak ellenére, hogy a cselekmény (főleg Dior szakmai életét illetően) lassan építkezik, nem nevezném eseménytelennek, mert ha éppen a nagy volumenű történések le is ülnek, a háttérben a szereplők kapcsolata folyamatosan fejlődik és változik, és már ez is bőven elég konfliktusalapot szolgáltat. Gabriel remek érzékkel festette le a háborús Franciaországban uralkodó állapotokat, képes volt oldalhossznyi leírások nélkül is ábrázolni a városban dúló közhangulatot, ami egy idő után remekül egybesimult a történettel. Észrevétlenül összefonódtak, párhuzamosan azzal, ahogy Rézi beleszokott az új lakhelye viszonyaiba – vele együtt lettünk mi is párizsi lakosok, közösen fedeztük fel az árnyoldalait és a kedves negyedeit is, ez pedig még közelebb hozta mind a szereplőket, mind a történetet hozzánk, olvasókhoz is.

Mindez azonban egy jó írói stílus nélkül nem lenne ennyire ütős – és itt bizony van mit keresnünk! A múlt idejű E/3 kicsit tartózkodónak tűnt, sose volt olyan érzésem, hogy igazán Rézi fejébe látnék, de ez, a korábbi tapasztalataimmal ellentétben egyáltalán nem zavart, mert így is egy teljes és árnyalt képet kaptam a karakterek lelki világáról. Gabriel valahogy elérte, hogy egyszerre érezzem magam az 1940-es és a 2020-as években: a nagy gondolatok puritán megfogalmazása, a cirkalmas leírások és egyszerű párbeszédek kettőssége miatt elhittem, hogy egy korabeli történetet olvasok, a távolságtartó stílus viszont nem engedte elfeledtetni velem, hogy mindez a múltban játszódik. Az elbeszélő teljes mértékben függetleníti magát az eseményektől, mégis meghökkentő részletességgel számol be róluk, mint egy utazó, aki éppen jókor volt jó helyen egy érzékletes és izgalmas riport megírásához…

…Pont, mint Rézi.

Summa summarum: ezt a könyvet mindenkinek tudnám ajánlani. A történelmi könyvek kedvelőinek, a romantikus lelkeknek. Útkeresőknek és azoknak, akik már megtalálták az útjukat. Nőknek, akik megerősítést keresnek és férfiaknak, akik meg szeretnék látni, mi tesz egy független nőt független nővé. Ha egy könyvet elolvasol ebben az évben, mindenképpen A divatdiktátor legyen!

Köszönöm, hogy elolvastad! :)