,,Sok ember leéli az életét úgy, hogy sose szeretett igazán senkit. Mi viszont legalább pár évig igazán szerettük egymást. Érted ezt?”

Csendes Nóra 2016-ban debütált Zápor utca című regényével, amelynek a megjelenése a kiadó legfiatalabb szerzőjévé tette. Bogiék története hamar nagy népszerűségre tett szert, úgyhogy a Könyvmolyképző 2019-ben is kiadta, így az érdeklődők még mindig megtalálják a boltok polcain.

Ezt a könyvet Bea ajánlotta egy közösen olvasós kihívásra, mint az egyik kedvenc könyvét (az ő értékelőjét a könyvről itt, a képet pedig, amit az Instagramjára töltött fel, itt találjátok). Akkoriban még épphogy csak kóstolgattam a romantikus irodalmat, úgyhogy kicsit félve egyeztem bele, de miután az első pár oldalon rájöttem, hogy egyáltalán nincs mitől tartanom, szinte ki se esett a kezemből addig, míg teljesen ki nem olvastam.

A történet Bogiról, egy elsőéves egyetemistáról szól, aki a tanulmányai megkezdése (és Pestre költözése) előtt még elutazik a szüleivel a szokott helyükre egy hétre, ahova idén pár másik család is elkíséri őket. Az üdülés azonban érdekes fordulatot vesz, mikor egy bújócska alkalmával Bogi közelebb kerül Sárai Gergőhöz, az egyik vendégcsalád huszonéves, első látásra ellenszenvesnek tűnő zenész fiához. A szikrából hamar lángot csiholnak, és hazafelé már egy párként veszik az irányt – ám a nagyvárosi élet nem teljesen azt tartogatja számukra, amit reméltek.

Bogi története mellett pedig párhuzamosan egy másik lányt is megismerhetünk, aki ugyanazokkal a problémákkal és kétségekkel küzd, mint ő – csak épp hatvan év távlatából. Az ötvenes években még nehezebben ment az ismerkedés, ám mikor a titokzatos és elragadó Sámuel betoppan az életébe, ő az atyai-anyai tiltások ellenére sem bír távol maradni tőle. Kiemelkedő varrótehetsége miatt Pestre küldik dolgozni, amely eleinte magának a paradicsomnak tűnik; kikerülve a szülők éber tekintetének sugarából a pár végre úgy élheti meg a szerelmet, ahogyan igazán akarják – ám Budapest nem csak a lehetőségek városa, hanem az álmoké is. És hamar kiderül, hogy ketten hiába olyan boldogok együtt, az álmaik más helyekre húzzák őket.

Ez a borító az egyik legszebb, amit a KMK valaha is tervezett. Míg a rózsaszínes pasztellárnyalatok és a flitterek a jelenben tartanak, a fekete lámpaoszlop az utcatáblával a múltat is megidézi, és ez a ,,kétarcúság”, ami valahogy mégis harmóniában van, nagyon tetszik. A betűtípus sem túlzottan hivalkodó – egyszerű és letisztul borító, pont olyan, mint amilyen illik egy efféle történethez.

A könyvet dicsérő hangok általában egy emberként a gyönyörű hangvételt emelik ki, ám ebbe én egy kicsit belekötnék – a leírások valóban gyönyörűek, és tele vannak egyedi szófordulatokkal, a párbeszédek viszont kissé sutára sikeredtek (főleg a történet elején).

Ez pedig sajnos jórészt a karakterek miatt van így. Annak ellenére, hogy Bogi és Gergő a ,,főszereplők”, úgy éreztem, mintha Róza és Sámuel kapcsolatára lenne kihegyezve az egész történet. Az ő kettejük jelleme sokkal kidolgozottabb, és ehhez mérten a párbeszédeik, az interakcióik is sokkal színesebbek lettek – ugyanolyan kapkodva ismerkedtek meg, mint Bogiék, mégis, amikor róluk olvastam, sokkal inkább az az érzésem támadt, hogy igazi embereket ,,látok”, igazi, mély érzelmekkel. Róza mellett Bogi túl gyengének, Samu mellett Gergő pedig túl hibátlannak tűnik – az írónő talán eleve egyfajta kontrasztra törekedett a két pár között, de sajnos ez egy kicsit elcsúszott ,,az egyik párral nem tudok mit kezdeni” irányba.

Ennek ellenére ezt a történetet jó volt olvasni, mert lehet, hogy a karakterek közötti kontraszt nem volt a helyén, a hangulatok közötti balansz viszont nagyon el lett találva. Annak ellenére, hogy szinte minden oldalon belefutottam valami gyönyörű gondolatba, amin jó volt egy kicsit megállva elmerengeni, mindig kipihenten tettem le a könyvet, soha nem éreztem azt, hogy túl sok lett volna.

Ennek pedig az az egyszerű oka van, hogy a könyv egy pillanatra nem akarta elhitetni velem, hogy valami monumentális, világrengető kapcsolatról olvasok. Gergőből nem lett a következő Mick Jagger (nem is lehetett volna, mert hegedül, de hirtelen nem találtam jobbat), és nem Samu robbantotta ki az 56-os forradalmat. Ők egyszerűen csak négy, a nagy egész szempontjából átlagos ember voltak, akiket az élet kis időre összefújt, és ez a hétköznapi szemlélet elképesztően relaxáló.

A gyönyörű írásmód mellett ez az egyik legnagyobb erőssége: hogy egyáltalán nem akar többnek látszani annál, ami. Nem akar csontvelőig megrázó korrajzzá válni, nem akar átvedleni egy Sherlock Holmes-történetté, ahol úgy kell kinyomoznunk, ki is az a titokzatos lány az ötvenes évekből – hitelesnek hiteles, és párszor persze elbizonytalanodunk a lány kilétét illetően, de összességében nem esik bele abba a hibába, amibe előtte nagyon sok könyv beleesett, nem kezd kapkodva minden ,,műfajból” csípni egy kicsit, hanem megmarad egy átérezhető, kézzel fogható szerelmi történetnek, és abban teljesedik ki.

Summa summarum: ezt a könyvet tényleg mindenkinek tudom ajánlani. Aki szereti a romantikusokat, aki meg akarja szeretni a romantikusokat, aki szeretne valamit olvasni a buszon két megálló között, és aki éppen valami pihentető olvasmányt keres a máslaposság leküzdésére – garantálom, mindnyájan találnak majd valami szeretnivalót ebben a történetben.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3