A szüleim jól kijönnek a legjobb barátnőmmel, azt hiszem, a legkedvesebb jelző, amivel sok év óta illetik, az a ,,degenerált" kifejezés, ami talán durván hangozhat, de a valóságtól annyira nem áll messze.

Egy korábbi bejegyzésemben említettem, hogy Colleen Hoovert biztosan nem kell bemutatnom senkinek – Leiner Laurát pedig talán még annyira sem. Az utóbbi időben Laura és a kortárs ifjúsági könyvek fogalma gyakorlatilag kéz a kézben járnak, a Szent Johanna Gimi sorozat pedig igazi klasszikussá vált. Én azonban nem arról fogok ma írni – bár az is megérne egy misét –, hanem egy kevésbé ismert, de nem kevésbé sikeres könyvéről, a Bábelről.

A Bábel 2013-ban jelent meg, ám az óriási népszerűsége miatt 2016-ban egy új köntösbe bújtatták, ami nekem személy szerint sokkal jobban tetszett, mint az előző – többek között ezért is vettem meg. A pasztellkék és a sötétlila kombinációja kellőképpen figyelemfelkeltő, mégis harmonizáló, a feliratok pedig épp annyi változatosságot csempésznek bele, hogy figyelemfelkeltő legyen.

A fülszöveg igen rövidke, ennek ellenére mindent elmond, ami ebben a könyvben történik. Ennél többet akkor se tudnék róla mondani, ha az életem múlna rajta, de mivel szeretem kínozni magam, megkísérlem. Lássuk!

A történetünk kezdetén főszereplőnk, Zsófi egy világraszóló fesztiválra indul a barátaival, Napsival, Abdullal, Szaszával és Hipóval. A Pápán megrendezésre kerülő Bábelfeszt az egész világról idevonzza nyaranta a zeneszerető turistákat színes programjaival, Zsófira azonban ezeknél sokkal több vár: a hét zárófellépője ugyanis a kedvenc bandája, a Red Hot Chili Peppers. Főhősnőnk kiskora óta a rajongójuk, még egy fanblogot is vezet róluk – ennek a blognak a hasábjain értesülünk mi, olvasók is az eseményekről –, és már tűkön ülve várja a hetedik nap éjszakáját. Ám, ahogy az egy fesztiválon szokás, semmi nem úgy megy, ahogy azt az ember eltervezi: a táborhelyükön csatlakozik hozzájuk Napsi bátyja és az ő barátja, Kolos, akinek, mivel egy internetes portál újságírójaként dolgozik, bejárása van a VIP-be. Zsófi innentől kezdve mindent megtesz, hogy Kolos bevigye oda magával, eközben pedig még a saját érzelmeivel is meg kell küzdenie.

Na, csak sikerült. Nem volt egyszerű kiásni még ezt a kevéske cselekményt sem a végtelen lényegtelenség alól, amivel Laura leöntötte ezt a közel 540 oldalt!

És ebből le is lehet szűrni, hogy én nem igazán szeretem Leiner Laura könyveit. Illetve, az, hogy nem szeretem, kissé erős – egyszerűen kinőttem belőlük, és elmúlt az a vak mámor, ami elfedte előttem a könyvei hibáit. Ha azt mondanám, sose szerettem őket, hazudnék, de tény, hogy az a korszak már elmúlt, és nem is tér vissza.

Nem könnyű elemzői szempontból beszélni erről a könyvről, mert a felszínen semmi baj nincs vele, sőt, akár még jónak is lehetne mondani. A poénok ütnek és viccesek, a hangulatot nagyon átadja, a romantikus szál szimpatikus, a Bábelfeszt maga pedig nagyon kreatív.

És ezek amúgy majdnem mind igazak. Laura két dologhoz nagyon ért: ,,világteremtéshez”, és a humorhoz. Pár helyen elég erőltetett poénokkal dobálózik, de nagytöbbségben azért jól ritmizálja a vicceit, amiken még így, felnőttebb fejjel is el tudok kacarászni. A formátum is kreatív, amivel a történetet tálalta, üdítő változatosság volt egy blogolvasó szemén keresztül látni a Bábelfeszt eseményeit.

A könyvben azonban nekem legjobban maga a Bábelfeszt tetszett. Laura nagyon jól átadta a fesztiválok hangulatát, egyrészt (annak ellenére, hogy amikor először olvastam, még sose voltam fesztiválon) szinte ott éreztem magam a többi bulizó között, másrészt sírva kezdtem várni a nyarat, hogy végre elmehessek én is a Voltra, vagy a Fishing on Orfűre, vagy bármilyen fesztiválra, csak hogy én is átélhessem ezt a mámorító hangulatot. A Bábel programjai is nagyon kreatívak voltak, tetszett, hogy külön színpadokat szenteltek a kontinenseknek.

Ezeken felül viszont szinte minden más vérlázítóan elnagyolt. Kezdve mindjárt a szereplőkkel.

A mellékkarakterekkel kezdem, mert Zsófi alakjáról lexikon vastagságú könyveket tudnék írni, annyira kiállhatatlan. De mivel senkitől nem várom, hogy ennyi lángoló haragot elviseljen, kezdjük először a pozitív példákkal.

Kolos és Petra. Miattuk érte meg egyedül átszenvedni magam ezen a könyvön. Bírtam Kolos stílusát, az ő szarkasztikus megjegyzésein nevettem a legtöbbet. Meglepően érett karakter volt, aki – és ez volt a legjobb – messze nem hibátlan! Atyám, de régen vártam már erre! Végre egy férfi karakter, akinek vannak érzései (és nem csak pozitív érzései)! Mellette pedig Petra is nagyon szimpatikus, kedves szereplő volt, jól összeillettek Kolossal, örültem, amikor újra egymásra találtak.

Ennyit a pozitívumokról. Jöjjön a többi papírmasé-figura – bocsánat, karakter.  

Napsi alapjáraton nem egy ellenszenves szereplő. Mindenkinek ismerős a szép, de butuska lány karaktere, le merném fogadni, hogy mindannyiótoknak van legalább egy ilyen ismerőse – a probléma csak az vele, hogy 1) ezen a két tulajdonságon kívül semmit nem tud felmutatni, 2) ezek is úgy el vannak túlozva, hogy az már szinte átcsap karikatúrába, mert nincs olyan lány, aki mindenkinek tetszene, és akire mindenki irigy. Napsi karakterén ráadásul látszik, hogy csak azért lett ennyire ostobácska, hogy mellette Zsófi ne tűnjön teljesen inkompetensnek.

A baráti társaság második tagja, aki viszonylag sokszor feltűnik, az Abdul. Őt egészen megkedveltem, bár a szokott bunkó srác-de azért jó barát szerepkörén nem lépett túl (ezt Laurától már nem is várom). Abdul a kidolgozottabb szereplők közé tartozik, megkockáztatom, még Szaszánál is többet tudunk meg róla. Vele egyedül az a problémám, ahogy az írónő kezelte a karakterét. Az, ahogyan Szasza és Abdul viselkednek, teljesen normálisnak, viccesnek, sőt, menőnek van beállítva, ez pedig vérlázító! Eszerint az iromány szerint ugyanis az, ha egy fiú hetente cserélgeti a barátnőit (és még annyi gerinc sincs benne, hogy saját maga szakítson velük), szexista megjegyzéseket tesz és játszik a lányok érzéseivel, tökéletesen elfogadható – és ezt a társadalom legbefolyásolhatóbb rétegének a fejébe próbálja beleverni! Ha bárki is szót ejtene róla, hogy ez így nagyon nem oké, vagy az írónő hozna egy normális ellenpéldát, nem is lenne vele semmi bajom, így viszont elfogadhatatlan.

A harmadik barát Hipó, akiről konkrétan nem tudom, miért van benne ebben a könyvben. Viccesnek nem vicces, a cselekményt előre nem mozdítja, a problémája, ami egyébként egy komoly mentális betegség, elnagyolva, teljesen komolyanvehetetlenül van bemutatva. Nem bírok magyarázatot találni a létezésére.

Sokat gondolkodtam, hogy Boldit belerakjam-e, mert ő annyira pocsék, hogy nem vagyok biztos benne, egyáltalán megéri-e szót ejteni róla. A poénjai nem viccesek, hanem inkább szánalmasak, a narratíva szempontjából teljesen kihagyható lett volna, és Napsihoz mérten egyedül azért van benne, hogy legyen ott egy alpári karakter is. Ennyi erővel egy disznót is magukkal vihettek volna, az legalább aranyos.

Most már nem tudom húzni az elkerülhetetlent. Jöjjön Zsófi és Szasza.

Szasza karakterét nagyon nehéz megfogni, de istenuccse, megpróbálom! Sose értettem, a lányok miért az ilyen típusú srácokat idolizálják: teljességgel megbízhatatlan, semmitmondó, és üres – de akit végképp nem értek, az Zsófi. Eleve nem bírom belátni, miért barátkozik egy ilyen sráccal, de ha ezt el is fogadjuk, arra még egy hordányi bekávézott, mindenre elszánt pszichiáter sem tudna magyarázatot találni, hogy miért jött vele össze! A saját szemével látta, Szasza mennyire hűtlen és milyen inkorrektül bánik a barátnőivel, ennek ellenére amint a srác megrebegteti a szép hosszú szempilláit, már az ölébe is ugrik, teljesen elfeledkezve minderről! Persze, nehogy egy lánynak önértékelése, esetleg büszkesége is legyen!

És ha már így rákanyarodtunk a témára, jöjjön most Zsófi!

Zsófi a legelviselhetetlenebb, legostobább, legönzőbb, legtoxikusabb női szereplő, akit a romantikus irodalom ki bírt erőszakolni magából – és ez nagy szó egy olyan könyvtől, ami egy zsánerben létezik az Alkonyattal! Zsófi nemhogy főszereplőként, még mellékkarakterként sem állja meg a helyét – sőt, állítom, olyan szinten mérgező, hogy még háztartási hulladéknak sem vennék be. Egészen az első naptól kezdve mindenben keresi a hibát, folyamatosan értetlenkedik, és egyenesen megsértődik, ha a környezete egy pillanatig nem vele foglalkozik. Annyi sebből vérzik ez a karakter, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Első körben, Zsófi olyan szinten pofátlan, hogy már én szégyelltem magam miatta. Folyamatosan szívatja Kolost, elmondja minden bunkónak, amikor viszont rájön, hogy a srácnak bejárása van a VIP-be, egyenesen elvárja, hogy vigye be magával, és amikor visszautasítja, még van képe megsértődni rá! Amikor pedig a barátai véletlenül nem értenek vele egyet valamiben, vagy uram bocsá’ megpróbálják élvezni a programokat, azonnal elrohan és mindenkinek elpanaszolja, mennyire szörnyű az élete. Végtelenül unszimpatikus, ahogy meg sem próbálja jól érezni magát egy világhírű fesztivál kellős közepén! Ráadásul, ha csak rosszindulatú lenne, de nem, mert még gyerekes is! Amikor először emlegette Chili Juniort, az Anthony Kiedisszel közös gyerekét, még elkacarásztam rajta, idővel viszont leesett, hogy komolyan beszélt, és elment a kedvem a nevetéstől. Tizenhét évesen még mindig komolyan gondolja, hogy egy világhírű zenész majd beleszeret és elveszi feleségül?! És ez még csak egy dolog, mert nem is tartja magában a hétmérföldes baromságait, hanem minden szembejövőt nekiáll traktálni velük, akkor is, ha azokat nyilvánvalóan nem érdekli. De ne aggódjatok, Zsófi a magánéletével sincs teljesen kibékülve. Nem bírom elhinni, hogy tizenhét évesen tényleg egy ,,szerelemteszt” kell hozzá, hogy eldöntse, tetszik-e neki egy fiú, vagy sem!

Ezek persze csak a nagyobb hülyeségek, a kisebb katasztrófákat órákig tudnám még sorolni.

Ilyen például az írásmód is. A trendiskedő, teljesen indokolatlan helyre odaszúrt szlengszavak (LoL, #offline és egyebek) a világból is kikergettek, ahogy a rettentő primitív megfogalmazás is. Nem bírom elhinni, hogy Zsófi, aki elviekben írással foglalkozik, nem bír két értelmes összetett mondatot kierőszakolni magából.

Beszélhetnék a szerelmi szálról is, de egyszerűen nem éri meg. A karakterek üresek, mint a raklap, az interakció köztük lapos, a konfliktus sablonos és kiszámítható. Az egyetlen (tényleg viszonylag meglepő) csavar az volt, hogy bekerült egy harmadik személy is a képbe, de ez egy romantikus könyvtől rettentően kevés. 

De ezek együtt csak egy rossz könyvet adnak. Miért vagyok akkor ennyire kiborulva?

Az üzenet a háttérben. Az az, ami nálam kiveri a biztosítékot. A nagy, világrengető tanulsággal (hogy akár egy hét is mennyire meg tudja változtatni egy ember életét és jellemét) azon kívül, hogy rettentő bugyután van tálalva, nincs semmi bajom, ez egy ilyen eseménytelen könyvhöz képest egész korrekt kis konklúzió.

De amit a karakterek a sorok között képviselnek… Az botrány. Az, aki őszintén kimondja a véleményét, ne adj’ isten képes kiállni magáért a piszkálódással szemben, az bunkó; a srác, aki felelőtlenül játszik a lányok érzelmeivel, az menő; a beteg, aki emiatt nem mer felengedni, az röhejes; a csaj, aki folyamatosan hisztériázik, az sajnálatraméltó áldozat. A felnőttek mind hülyék, az a viselkedés pedig, hogy követelőzve rárontasz apádra az éjszaka kellős közepén, hogy most azonnal induljon el érted Budapestről Pápára, aztán amikor már úton van, meggondolod magad, elfedhető a kamaszkorral. NEM!

Ilyen mértékű mérgezést a világ összes kígyójának ellenmérge sem tudna hatástalanítani. Ezek mellé nem elég egy harmatgyenge, igénytelenül az arcunkba pöffentett ,,tanulság”. Nem az én tisztem megmondani, mit lehetett volna tenni ennek az ellensúlyozására, de az biztos, hogy Laurának sikerült minden megoldás közül a legrosszabbat kiválasztania: nem kezdett ezekkel semmit és otthagyta az egész könyvet a fenébe, egy energikus ,,jóvanazúgy” felkiáltással.

Summa summarum: rá kellett jönnöm, hogy végérvényesen kinőttem Leiner Laura könyveiből. A poénok már nem kötnek le, az, ahogyan a felnőtteket tökéletesen inkompetensnek állítja be, inkább rosszallást vált ki belőlem, mint kedvelést, és már rég nem elég egy jól felépített világ ahhoz, hogy bent tartson. Abszolút megértem azokat, akik szeretik Laura könyveit, mert tényleg van bennük mit élvezni, de engem már nem bír lekötni.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák!