Megállapítottam, hogy barátommá kell tennem ezt az asszonyt, mert amennyire megkeserítheti az életemet, annyira vidámmá és könnyűvé is teheti. Hatalma volt, még ha nem is úgy látszott. A hatalma az eszében rejlett. 

R. Kelényi Angelika napjaink egyik legsikeresebb hazai romantikus írónője. Több népszerű sorozatot tudhat a magáénak, többek között az Ártatlant, vagy éppen a Caroline Wood-sorozatot, amelynek a mai könyvünk is a része.

A széria első kötete, ami a Barcelona, Barcelona nevet viseli, 2019-ben jelent meg az Álomgyár kiadó gondozásában, és szinte azonnal beszippantotta mind az írónő rajongóit, mind azokat, akik most találkoztak először a nevével. 2020 szerencsés év volt a sorozat kedvelői számára, szinte egymás után jött ki a második rész, a Róma, Róma, illetve a harmadik rész, a Halálos Hollywood.

Kicsit sajnáltam, hogy így, a harmadik könyvre megváltoztatták a címformátumot – bár az is igaz, hogy a Hollywood, Hollywood elég hülyén hangzott volna, a két rossz közül talán ez volt a jobbik megoldás.

A borító ismét tökéletesen illeszkedik mind a történethez, mind a sorozat többi részéhez. Ez az újszerű megoldás már a Barcelona, Barcelona borítójában is tetszett: a háttér elé egy egészalakos képet illesztettek a főszereplőről, viszont, hogy ne egy legyen a sok közül, ez az alak rajzolva van. Minden elismerésem a tervezőnek, amilyen egyszerű, olyan figyelemfelkeltő az ötlet. A Halálos Hollywood borítója is ezt a sémát követi: a világoslila háttér előtti zöldellő hegyek és villák azonnal odarepítenek minket a hírességek világába, Caroline napszemcsi-kézitáska kombinációja pedig még csak ráerősít az élményre.

A sorozat második részét sajnos nem olvastam, viszont szerencsére erre nem is volt szükségem, ez a kötet stand-alone-ként is megállja a helyét; alig pár utalás volt benne az előző könyvekre, és azokat is könnyen meg lehetett érteni. Előre szólok: ez a kritika spoileres lesz, de nagyon! Ha nem szeretnél semmit ellőni magadnak, itt állj meg, és azután gyere vissza, hogy elolvastad!

A történet a Róma, Róma cselekménye után veszi fel a fonalat. Caroline a sikeresen kivitelezett küldetés után Londonban folytatja a karrierjét: új főnöke, Monsieur Duvalt irányítása alatt vezeti a népszerű, oknyomozással foglalkozó rovatát, és igyekszik kiheverni a szakítást. Egy nap azonban új megbízást kap: egy híres brit-amerikai sztárt, Emily Montgomeryt egy titokzatos idegen vérfagyasztó levelekkel zsarolja, ezért a díva testőrt keres, aki megvédi őt a lehetséges támadóktól. Duvalt beprotezsálja Carót a feladatra, hogy az ott-tartózkodása alatt gyűjtött tapasztalatokból egy exkluzív cikket írjon a hollywoodi sztárok valódi életéről. Caroline nincs elragadtatva az újsütetű feladatkörétől, de mivel nincs mit tennie, kénytelen-kelletlen elfogadja a megbízást. Pár nap edzés után repülőre száll, és beköltözik Emily Montgomery fényűző otthonába – de nem azt találja ott, amire számított. Emily már az első találkozáskor sem úgy viselkedik vele, ahogy a hírneve alapján tőle várta, idővel pedig a házban folyó rejtélyes események egyre különösebb és különösebb fényben tüntetik fel a sztárt. Caroline és a sármos magánnyomozó, Mr. Wilson együtt próbálnak fényt deríteni a titokra, ám a megoldás sokkal komolyabb veszélybe sodorja őket, mint arra bármelyikük is számított volna.

Nagyon érződik ezen a könyvön, hogy egy átkötő rész. A narratíva szempontjából most kellett elérnünk Caro fejlődésének azon részéhez, ahol már belerázódott az oknyomozó újságírók életébe, de még nem egy kiforrott, képzett detektívjellem. Ha egy kisebb volumenű rejtélyt kapott volna a nyakába, nagyon szépen kijött volna benne ez az áttűnés, így azonban olyan érzésem támadt, mintha egy krimiparódiát olvastam volna, ami félúton úgy döntött, hogy mégis egy komoly történet akar lenni – ez pedig sajnos egy az egyben Caroline ,,hibája”.

Caro remek főszereplő, de erre sajnos még nem állt készen. Találékony ugyan, de nem bírt annyira gyorsan fejlődni, hogy ,,felnőjön” ehhez a küldetéshez: a történet alatt folyamatosan csetlik-botlik, és olyan dolgokkal foglalkozik, amikkel nem kéne – példának okáért a személyzet ellenszenvességének a miértjével, vagy Wilson világrengető bicepszeivel.

Ez zavart az egész történetben a legjobban: hogy Caroline ott ült egy világhírű sztár házában, egy rejtélyes zsarolási ügy kellős közepén, és még akkor is csak arra bírt koncentrálni, hogy Wilson milyen sármos és milyen szépek a szemei. Mintha az írónő attól félt volna, hogy ha nincs a könyvben egy jóképű pasi meg egy végérvényesen sehova sem vezető szerelmi szál, az emberek meg sem veszik – pedig de! Nekem nagyon sokat kivett a történetből ez a vonal, pláne, hogy akármennyire szerettem volna, nem bírtam megkedvelni Wilsont. Látszik rajta, hogy csak azért van benne a történetben, mert kell egy férfi Caroline mellé, a kötelező attribútumoknál (szemszín, magasság, tragikus háttértörténet, hogy valahogyan reprezentáljuk az érzékenységet) nem is tudunk meg róla többet. Lehet a jellegtelenségét azzal magyarázni, hogy ez egy metafora a Caróval kettejük közt levő gyors és felszínes kapcsolatra, de ha az ember nem gondol bele egy-egy karakter ,,mélyebb” értelmezésébe, biztos, hogy ezt a büdös életben nem hámozza ki a sok leírás alól.

De ha Caroline elkapkodott, Wilson pedig falvédő szőnyeg, ki az, aki megmenti a napot? Elmondom: Emily.

Emily Montgomery egy zseniális szereplő. Mivel Caroline szemén keresztül látjuk a történéseket, Emilyt számunkra is megelőzi a híre: gondosan felépítik, mint kényes dívát és tehetséges színésznőt, hogy amikor szembesülünk a valósággal, mi is meglepődjünk rendesen. Maga a karakter annyira nem szokatlan. Ünnepelt színésznő, aki nem teljesen az, akinek mutatja magát – na bumm, láttunk már ilyet. Viszont az, ahogy az írónő kezeli, az külön elismerendő: Emily pont olyan finoman egyensúlyozik különc tehetség és hisztis kislány között, hogy soha ne tudjuk eldönteni, ez vajon még normális-e, vagy sem. Az elején azt hittem, az alkoholproblémái lesznek a nagy csavar, és már húztam is a számat, amiért ilyen gyorsan kiderült, de aztán hamar rájöttem, hogy ez csak a jéghegy csúcsa.

Azt nevezem könyvélménynek, amit Emily segítségével átéltem! A kezdetekben ellenszenvesnek találtam, aztán megsajnáltam, a végére pedig már habzó szájjal követeltem, hogy valaki fojtsa már meg ezt a hülye libát!

Na ilyen egy jó thrillerszereplő. Ha Emily nem ilyen lett volna, sokkal gyengébb lett volna a könyv, de hála istennek ilyen volt, és egyedül is elvitte a történetet a hátán. Akármennyire pikkeltem is rá olvasás közben, üdítő volt, amikor feltűnt a lapokon, mert az azt jelentette, hogy újra következik valami új rejtély, ami még tovább bonyolítja az amúgy is nagyon izgalmas nyomozást.

Mert maga a történet egyébként példátlanul érdekes volt. A legtöbb nyomozós könyvben a végkifejletet már jó előre lehetett sejteni, de itt az írónő pont annyi részletet potyogtatott el, hogy tűkön üljünk a megoldás miatt, de ne jöjjünk rá azonnal, hogy pontosan mi is történt – mégsem éreztem magam tök hülyének, mert szépen, lépésről lépésre (és logikusan!) göngyölítettük fel az ügyet, és így úgymond nem is volt ,,esélyünk” előbb felderíteni az eseményeket. Ez tehát egy egyértelmű kecske-káposzta helyzet, amikor az olvasót nem szégyeníti meg a könyvbeli nyomozó, mégis elégedett magával, mert nagy vonalakban körbe tudta írni, hogy vajon mibe fog kifutni a történet.

Summa summarum: ez egy kifejezetten élvezetes, fordulatos kis krimi, amiben bőven több van, mint egy egyszerolvasós romantikus ponyvában, amit állhatatosan próbál állítani magáról. Mindenkinek tudom ajánlani, aki szereti a jó nyomozós és/vagy romantikus könyveket, ez kezdő krimiolvasóknak pedig tökéletes olvasmány lehet.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3