,,Könyörtelen madár a holló, de okos. És a teremtményeket szerethetjük a bölcsességükért is, ha már a kedvességükért nem szerethetők.”

Hannah Kent első regénye, ami 2016-ban a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg, hamar nemzetközi bestsellerré vált; több, mint 30 nyelvre lett lefordítva, és olyan rangos külföldi irodalmi díjakat tudhat magáénak, mint például az Orange Prize (egy brit irodalmi díj, kizárólag női szerzőknek), vagy a Guardian First Book Award.

Ezt a könyvet Bookstagramon ajánlották nekem, mint valakinek, aki valósággal falja a történelmi fikciókat, főleg, ha az egy idegen kultúrában játszódik – ettől a könyvtől pedig mindent megkaptam, amit reméltem, sőt, annál sokkal többet.

A történet Agnes Magnúsdóttir történetét meséli el, az utolsó nőét, akit Izlandon kivégzés általi halálra ítéltek. Agnest és két társát gyilkosságért ítélték el, a kivégzése előtt azonban elszállítják egy szegényebb sorú hivatalnok családjának tanyájára, hogy ott készülhessen fel a halálra. Ebben Thorvardur Jónsson (becenevén Tóti) segédlelkész van a segítségére, akit Agnes maga kért fel, hogy legyen mellette élete utolsó hónapjaiban.

Amikor először találkoztam ezzel a könyvvel, az izlandi helyszín mellett a borítója hívta fel magára a figyelmemet. A kék és lila színek tökéletesen megidézik ezt a rideg világot, a madártoll pedig, mint az egyetlen díszítőeleme a könyvnek, pont elég, hogy az ember felfigyeljen a kötetre – az egyetlen, amit talán elhagynék, a női arc a toll világosabb részében.

A fülszövegnek viszont nem szabad hinni. Ez a pár sejtelmes sor gigászi drámákat és heroikus, halál ellen vívott véres harcokat vetít elénk, pedig ezekből semmi nem történik meg. Ha valóban leírták volna, hogy miről is szól ez a könyv, gyanítom, feleannyian sem vették volna meg, ezt pedig a kiadó nyilván nem reszkírozta meg, ezért kellett kissé elferdíteni a fülszöveget.

Mert, ne tévesszenek meg senkit a csalogató ajánlások, ez a könyv minden, csak nem skandináv krimi. Ez tényleg egy rekviem egy gyilkos asszonyért – és milyen a jó rekviem? Érzelmes, szeszélyes és lassan bontakozik ki a fülünk hallatára. 

Ez a könyv pont ilyen. A párbeszédek hol dinamikusak, hol leülnek kissé, attól függően, épp mire van szükség a történetben, a leírások pedig, amik megszakítják őket, remek érzékkel vannak adagolva, és rettentő szemléletesek. Nekik hála egy teljes és árnyalt képet kapunk erről a távoli, ismeretlen világról – és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a könyv végére alig pár ismeretlen szó behozásával annyira jól kiismertem magam a paraszti kultúrában, hogy amikor azt mondták ,,koszos volt a badstofa”, már én voltam felháborodva.

Ám ez a történet nemcsak korrajz, hanem lélektani regény is, és bizony annak sem utolsó. Remek kérdéseket vet fel Agnes személyiségén keresztül; mit tesz az ember lelkével a magány? Mire magyarázat a nehéz gyermekkor? Meddig mehet el az ember a szerelemért? Ezek közül akár eggyel is könyveket lehetne megtölteni, itt mégis fejezetek alatt tisztázzák, egyiket a másikba szövik, hogy lássuk, mennyire rétegelt és komplex dolog is az emberi jellem. Az egyetlen, amit sajnálok, az az, hogy a közelgő biztos halál gondolatán nem csámcsogott kicsit többet a történet – annak ellenére, hogy darabokra traumatizált az a pár fejezet a könyv végén, szívesen olvastam volna róla még pár gondolatot. 

Jellemrajzot persze csak érdekes jellemekről lehet készíteni – és atya ég, itt azért volt mivel dolgozni!

Agnes remek főszereplő: érzékeny, agyafúrt és van füle az életre, de egyben egy erős és bölcs asszony, aki nem azért bölcs, mert hangzatos frázisokat pufogtat, hanem azért, mert tudja, mikor szóljon és mikor kell inkább hallgatni. Ennek ellenére a karaktere a háttértörténetével együtt borzasztóan, már-már ya fantasy-szerűen klisésnek hathat- na, ha nem a többi szereplővel együtt ismertük volna meg. Így viszont eleinte csak a rémesebbnél rémesebb pletykákat hallottuk róla, és ezért nem is tűnt túlzottan szerethetőnek, viszont az idő előrehaladtával, ahogy egyre több részlet tárult fel a történetéből, megláthattuk benne az érzelmes embert, a végére pedig már annyira a szívünkhöz nőtt, hogy egyáltalán nem akartuk elengedni – a kétféle írásmód, az E/1 és E/3 váltakozása pedig csak segített, hogy még részletesebb képet kapjunk a jelleméről.

A többi karakter viszont kicsit problémásabb. Eleinte úgy tűnhet, hogy Tóti a másik főszereplőnk, viszont nagyon hamar kiderül, hogy neki voltaképpen nincs túl sok szerepe a későbbiekben – de ha nem ő, akkor ki az?

Natan. A meggyilkolt férfi.

Vele pont fordítva jártunk, mint Agnesszel. Ugyan pár szóban sejtetik az elején, hogy nem volt egy mintapolgár, mégis, Agnes olyan szeretettel beszél róla, hogy vele együtt mi is kicsit beleszeretünk – az elkerülhetetlen végkifejlet pedig ugyanannyira szíven üt minket is, ahogyan őt. Ahhoz képest, hogy Natan sem egy túl meglepő karakter, az írónő adott hozzá egy kis pluszt, amitől sokkal emberibbnek tűnik. Mert igen, felvilágosult, orvos ember létére Natan babonásabb, mint egy vénasszony – ezer és egy ilyen alak szaladgál odakint a nagyvilágban, mégsem jutott volna eszembe, hogy egyszer egy könyv hasábjain fogok találkozni eggyel. Ezek a finom kis árnyalások és a remek írásmód pedig együtt… Egy szörnyet csinálnak az olvasóból!

Komolyan, én éreztem magam a legrosszabbul, de a végén sajnáltam, hogy Natan meghalt. Rossz ember volt, igen. Sokaknak sokkal szebb lett volna az élete a halála után, igen. De Agnes végig olyan szeretettel beszélt róla, még azután is, hogy Natan kirakta a hóba, hogy egyszerűen mindezek ellenére sem éreztem úgy, hogy Natan megérdemelte a halált.

Ez, ha írói szemmel nézzük, valahol gyönyörű.

És persze a mellékkarakterek között is vannak remek szereplők, például maga Tóti, vagy Margrét, az egyik kedvencem – egyedül Laugát és Steinát nem tudtam teljesen hova tenni. Lauga karaktere nagyon üdítő volt, kevés ilyen női karakterrel találkoztam történelmi barangolásaim során, mellette Steina viszont sajnos túl egyszerűnek és szükségtelennek tűnt; mintha csak azért írták volna bele, hogy Laugát legyen kivel összemérni.  

Summa summarum: ezt a könyvet nem ajánlanám mindenkinek. Ha most kezdesz kacsintgatni a történelmi fikciók felé, akkor lehet, nem ez a legjobb választás, viszont, ha már régi motoros vagy, illetve olyan könyvet keresel, ami a fő mondanivalója mellett részletes képet fest az akkori világról, ez a neked való történet.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3