– Mindent megszerettél magadban? A jót is, és a rosszat is? A világos és a sötét oldaladat? 
Mosolyogtam. 
– Főleg a sötétet.

Ha valaki a mai világban azt mondja, new adult fantasy, Sarah J. Maas már nyújtogatja is a nyakát a hátsó sorokban. Az elmúlt pár évben ő lett mind a külföldi, mind a hazai piac legkedveltebb szerzője – hogy jogosan nyerte-e el ezt a helyet, azt mindenki döntse el magának, de kétségtelen tény, hogy az Üvegtrón és a Tüskék és rózsák udvara gyakorlatilag klasszikusoknak számítanak a könyves berkekben.

Most nézzünk rá az utóbbi sorozat legutolsó részére, ami nem más, mint az ACOTAR nagy fináléja, a Szárnyak és pusztulás udvara!

A borítója nagyon tetszett – a zöld színt abszolút el tudom képzelni ehhez a történethez, a cím pedig kellőképpen figyelemfelkeltő és vészjósló ahhoz, hogy megteremtse az alaphangulatot. Sajnos, mivel ebook formában olvastam, a kiadás többi részéről semmit nem tudok elmondani, de mivel a sorozat előző köteteiben gyönyörűen díszítették mind a lapszéleket mind a fejléceket, ezért gondolom, ez itt is ugyanolyan szép volt. Ehhez a bejegyzéshez 394.oldal Instagram-oldaláról kértem kölcsön ezt a gyönyörű fotót, az ő oldalát itt tudjátok elérni.

Mielőtt rátérnék a mélyenszántó részletekre, figyelmeztetnék mindenkit, hogy ez az értékelő a világ összes spoilerét tartalmazza! És igen, olyan fordulatok vannak ebben a könyvben, amit nem akarsz ellőni magadnak, úgyhogy kérlek, addig ne olvasd el ezt a bejegyzést, amíg ki nem olvastad a könyvet!

Elöljáróban annyit elárulok, hogy nekem ez a rész (is) nagyon tetszett. Messze nem hibátlan, de sokkalta jobb, mint az előző két rész – azoknak a hibáit kiköszörülte, amik pedig jók voltak bennük, azokat még tovább fejlesztette.

Ilyen volt például a világ felépítése. Végre megtörtént az, amire már az első rész óta vártam, feltárult előttünk Prythian teljes világa: megnyíltak előttünk az udvarok, megismertük a főurakat és az erejüket. Ez számomra majdnem izgalmasabb volt, mint maga a csata, mert nagyon érdekes volt látni, hogyan oszlanak fel az erőviszonyok a különböző udvarok között. Az új szereplőket szinte azonnal megkedveltem – Thesan és Viviane rettentő szimpatikusak voltak, Helion pedig a legjobb dolog, ami ezzel a sorozattal csak történhetett.

De nem csak az új, hanem a régi szereplők is derekasan megállták a helyüket. A Belső kör minden tagja megkapta végre a méltó lezárását – igen, tudom, hogy ez hivatalosan nem egy lezáró kötet, de a történet fő íve itt ért véget, így én egy trilógia zárkötetének tekintem ezt a történetet. Feyre végre úgy viselkedik, mint egy valódi királynő: használja az eszét, jól taktikázik, és remekül rájátszik az adottságaira – méltó társa lett Rhysandnek, pedig erre nem mertem volna mérget venni az előző részben. Ez a kötet érezhetően inkább Feyre-ra koncentrált, Rhys jellemét nem fejtette ki bővebben – bár az is igaz, hogy nagyon nem volt mit kifejteni. Sajnos Rhysnek nem sikerült kimásznia a klasszikus ,,érző szívű rosszfiú” szerepéből, de tény, hogy azt legalább nagyon jól hozza. Felelősségteljes, határozott, egy igazi kiforrott uralkodó.

A mellékszereplők terén is nagyot villantott a könyv, végre többet kaptunk Azrielből, amire már nagyon nagy szükségünk volt, Amren pedig egy meglepő csavarral zárta le a jellemútját, ami elég szokatlanul lett kivitelezve, de mindenképpen érdekes volt. Cassian és Nesta is érdekes úton indultak el, nagyon remélem, hogy a következő utáni részben, ami egy az egyben rájuk koncentrál, jobban ki fogják bontani a kettejük kapcsolatát.

Ebből az idilli összképből viszont négyen nagyon kilógtak: Elain, Mor, Tamlin és Lucien. Elain – annak ellenére, hogy oda és vissza vagyok a kapcsolatáért Azriellel – halálra idegesített ebben a részben, mert annak ellenére, hogy egy rakás figyelmet kapott, semmit nem csinált. Megértem, hogy megviselte a tündérré válása, de amíg Nesta pont időben húzta be a kéziféket, mielőtt egy teljesen karakter nélküli valakivé vált volna, Elain folyamatosan, minden egyes rezdülésével tolta a hisztit, és a látói képességei sajnos nem voltak elég hasznosak ahhoz, hogy ezt megérje elviselni.

Mor pedig egyszerűen a könyv csalódása volt számomra. Egy igazi csupa szív, kompetens szereplőként indult a második kötetben, komoly háttérsztorival és belevaló stílussal… és ez egészen így is maradt a végéig. Aztán bevallotta a titkát Feyre-nak, és egy szempillantás alatt emeleteket zuhant a szememben. Az, amit szerencsétlen Azriellel csinált, semmilyen indok alatt nem nevezhető korrektnek. Értem én, hogy eleinte félt coming outolni a barátainak, de 500 év alatt csak megismerte őket annyira, hogy tudja, nem fogják érte a fejét venni! De nem, ahelyett, hogy összeszedte volna magát, inkább hagyta, hogy Azriel szenvedjen, hagyta, hogy védelmezze őt, és azzal takarózott, hogy ,,félt, hogy a barátai rosszul reagálnának…” Ez egy ilyen karaktertől rettentő gyáva és gerinctelen húzás. Nagyon remélem, hogy Sarah kijavítja valahogy a következő részekben, mert ez így nagyon nem jó.

Azt hinnétek, hogy ezek után még vérmesebb gyalázásba kezdek, de meg fogtok lepődni. Lucien és Tamlin kettősét azért emeltem ki korábban, mert ők hatalmasat villantottak így, a nagy fináléra. Én eddig sem rejtettem véka alá, hogy mennyire imádom Lucient, számomra abszolút frissítő újdonságként hatott a karaktere, aki minden érzékenysége mellett is képes volt egy igazán férfias és erős szereplő maradni. Talán neki volt a legszebb fejlődésíve az egész sorozatban: elindult egy hűséges, de kissé rideg karakterként, aztán minél jobban kezdte megkérdőjelezni Tamlin intézkedéseit, annál több rétegét ismertük meg a saját személyiségének – végül pedig hála az égnek elszakadt a Tavasz udvarától, és belefogott, hogy megkeresse (még ha kissé döcögősen is) a saját útját. Nagyon érdekes volt látni, hogyan állja meg a helyét Velarisben a Belső kör tagjaként, és – ez ugyan valamennyire személyes, de – hálát adtam a jóistennek, amiért végül nem kötöttek ki egymás mellett Elainnel. Szerintem sokat tett a személyiségéhez, hogy ezzel a csalódással is szembesülnie kellett, és most tényleg minden hiányzott volna neki, csak egy csaj nem a képbe.

Tamlin pedig… Hát… Tamlin. Az ő karakterével könyveket tudnék megtölteni, de azt elöljáróba leszögezem, hogy szerintem nem egy rossz ember. Tamlin irodalmi szóval élve egy úgynevezett ,,bukott hős”, aki minden megérthető szándéka és jóindulatú törekvése ellenére elbukik. Mert igen, Tamlin szándékai – nekem legalábbis – teljesen érthetőek. Gondoljunk egy kicsit bele az ACOMAF eseményeibe az ő szemszögéből: annyit látott, hogy egy ellenséges udvar főura aljas alkut kötött az ő párjával, akiről egyébként a lány maga is azt mondta, hogy ki nem állhatja. Ezek után Feyre minden szó nélkül eltűnik – szerintetek, ha ugyanez Rhysanddel történt volna meg, hogy reagált volna? Az, hogy ezek után Tamlin minden követ megmozgatott, teljesen érthető, és az, hogy Feyre érdekében még a hyberniekkel is képes volt összeállni, valahol még romantikus is. Mire Lucien odaért hozzá az üzenettel, miszerint Feyre nem is akar visszatérni a Tavasz udvarába, az alku már megköttetett, onnantól kezdve nem volt mit tenni.

Rosszul bánt Feyre-val? Igen, a második kötetben határozottan. Rosszul szerette Feyre-t? Igen. De kétségbe vonható-e a szerelme? Abszolúte nem. Én meg nem mondom, hogy Tamlin bukásáért ki a hibás, mindenesetre az biztos, hogy nem csak ő. Feyre elhamarkodottan ítélt, Tamlin pedig nem hallgatta őt meg – a Tavasz udvarának széthullása egy nagyon csúnya szakítás kifejezetten tragikus következménye.

A végkifejlet pedig… Hát, egyszerűen szomorú. Tamlin nem azt kapta, amit megérdemelt, de mindenképpen megdolgozott a helyzetéért. Az én szememben ő egy végzetesen félreértett és megkeseredett karakter, aki inkább tragikus, mintsem gonosz.

És ha ennyit bírtam pofázni a karakterekről, akkor tudhatjátok, hogy – egyrészt ez lesz a világ leghosszabb bejegyzése, másrészt – a sztori egyéb eseményei is elnyerték a tetszésemet. A dialógok frissek voltak és ütősek, Sarah jól megtalálta a balanszot az új és régi karakterek használata között. Az első pár fejezetben a már jól ismert karakterek kerültek előtérbe és kicsit visszavettünk a sorsfordító eseményekből, ami baromi jól megalapozta az alaphangulatot. A régi triumvirátus annyi feszültséget dobott össze már rögtön az elején, hogy mire odaértünk, hogy Lucien és Feyre megpattantak a Tavasz udvarából, már tűkön ültem, hogy mi lesz a következő lépés. Soha egy percre nem ült le a sztori, valami mindig történt, valamiért mindig izgultam, és ha éppen a harci láz el is apadt, a szereplők közti feszültségek akkor is az idegeimen táncoltak. Hála a jó istennek nem mentünk át szappanoperába (a legtöbb esetben), a karakterek belső őrlődései mindenképpen szükségesek voltak, hogy a realitás talaján maradhassunk. Sok felemelő pillanat nem volt az izgalmas részek között, éppen annyi enyelgést és poénkodást kaptunk csak, hogy egy kicsit kinézhessünk abból a díszdepresszióból, ami felénk robogott a végső csata képében.

És itt kanyarodnék vissza a korábbi kiszólásomhoz, miszerint ez a könyv messze nem hibátlan. Ahhoz képest, hogy Sarah mekkorát villantott a karakterekkel és a kapcsolatrendszerek gondos felépítésével… A csatajelenetek, de főleg a legvégső, nagy összecsapás a legbénább csata, amit fantasy műfajban valaha olvastam!

Sajnálom, de tényleg. Én is azt akartam, hogy jó legyen… Hát, csalódtam. Az adriatai ütközet még egészen a helyén volt, de az utána következőktől eldobtam az agyamat. A felépítésükkel nem volt nagy gond, volt itt kis harc, nagy harc, nap, eső, sár… De ami a közöttük levő űrt kitöltötte, az csak szenvedés volt.

Ad 1: miért volt szükség Elain elrablására? Egyrészt ez csak tovább ásta Elain személyiségének a sírját, másrészt semmi másra nem volt jó, mint hogy Azriel lesérüljön, és kapjunk még egy totál felesleges mellékszereplőt.

(Ezt amúgy csak széljegyzetként rovom fel, de egy idő után baromi idegesítő volt, hogy Feyre mindenkit meg akart menteni. Értem én, hogy jótét lélek, de egyszerűen minden emberi logikával és életösztönnel szembement, amit csinált. Ez egy háború, a jóég verje meg! Kis híján mind rajtavesztettek a jószándékán, és még akkor sem kapott észbe, hogy lehet, hogy hibázott).

Ad 2: a vége csata… nem történt meg.

Azt előre leszögezem, hogy az egész baromi látványosan volt lefestve. Ahogy egymás után érkeznek a seregek, felsorakoznak, megkezdődik az ütközet… libabőrös lettem tőle. De sajnos ennél több nem igazán történt. Már dörzsöltem a kezemet, hogy na, mindjárt kezdődik az igazi hentelés, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy vége lett. Rengeteg minden hiányzott ebből a jelenetből: hol volt Mor? Miért nem láttuk Rhyst harcolni? Miért nem láttuk Azrielt harcolni? Miért nem voltunk többet a csata sűrűjében? Miért nem láttuk, hogyan veti be az erejét a többi főúr? Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha Sarah hirtelen ráébredt volna, hogy túl hosszúra nyúlik a könyv, és gyorsan le akarta volna zárni, de ha valamin, akkor ezen pont nem kellett volna spórolnia.

A másik pedig igaz, egy személyes probléma, de miért pont ELAIN állította meg Hybern királyát?! Ennyi szereplő mellett lehetetlen, hogy olyasvalakit válasszunk erre a célra, aki mindenkinek megfelel, de nehogy már nekem bárki is azt mondja, hogy a veszedelmes ellenséget, akit egy innen-onnan összeharácsolt hadsereggel is alig voltak képesek legyőzni, majd pont egy félig még halandó lány fogja megállítani, aki egy nappal ezelőtt még az Üsttől sem volt képes megvédeni magát?! Ez kész röhej. Elismerem, nem tudom, kit illetett volna meg ez a tett, de hogy nem Elaint, az biztos.

Illetve volt még egy komoly problémám. Ezzel valószínűleg mindenkit ki fogok akasztani, de isten a tanúm, kimondom: Amrennek halottnak kellett volna maradnia. 

Vagy nem Amrennek, elfogadom. Nem is Rhysnek, mert ő tényleg megérdemelte, hogy éljen… De valakinek meg kellett volna halnia. Azrielnek, Mornak, Luciennek… Valakinek, akit sokan szeretnek és aki számít. Igen, valószínűleg beleszakadt volna a szívem, de abszolút szükséges lett volna ez az áldozat, mert így szívfacsaró lett ugyan a finálé, de súlytalan. Ahhoz, hogy igazán mély legyen ez az élmény, és hogy tényleg mi is átérezzük egy háború tragédiáját, el kellett volna veszítenünk valakit, akit szeretünk.

DE! Az egy percig sem kérdéses, hogy ez lett a sorozat legerősebb könyve. Folyamatosan tűkön ültem, könnyeztem, nevettem (sokszor egyszerre), szétszorítottam az olvasómat izgalmamban. Ez egy tipikusan olyan könyv, ami miatt azt kívánom, bár elfelejteném az egészet, hogy újra elolvashassam, annyira jó élmény volt. Úgyhogy

summa summarum: ezt a könyvet aztán tényleg mindenkinek tudom ajánlani, ahogy az egész sorozatot is. Ha van egy ismerősöd, akit be akarsz vezetni SJM műveibe, mindenképpen az ACOTAR-t olvastasd el vele először, mert garantálom, hogy azonnal be fogja őt rántani.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3