– Mitől válik lenyűgözővé egy történet?
(...)
– És ki dönti el, mi a mondanivalója? – töpreng hangosan Zachary. 
– Az olvasó. A játékos. A közönség.

Erin Morgenstern neve mostanság szinte egybefonódott a gyönyörű borítókkal és különleges történetekkel. Mindkét regénye, az Éjszakai cirkusz és a Csillagtalan tenger is nagy népszerűségnek örvendenek hazánkban, mi azonban ma az utóbbiról fogunk beszélni, ami 2020-ban jelent meg az Agave kiadó gondozásában. 

Ahogy azt fönt is említettem, szinte már meg se lepődtem rajta, milyen gyönyörű ez a borító, annak pedig külön örültem, hogy a belső táblák egyszerű feketék. Ez a letisztult, elegáns stílus a könyv belsejében is kitart: nagyon szépen vannak megszerkesztve a fejlécek és a fejezeteket elválasztó oldalak is, egyszerűen élvezet volt forgatni. Pedig a történet sem kutya!

A könyv elején megismerhetjük Zacharyt, aki egy igazi introvertált. Végzős egyetemistaként éli a napjait, leginkább a könyvek és a számítógépek foglalják le, barátjaként pedig egyedül a szintén kissé visszahúzódó Katet tartja számon. Egy nap új olvasnivalóért látogat el az egyetem könyvtárába, az élete azonban a feje tetejére áll, mikor az egyik könyv lapjain a saját fiatalkori énjével találkozik. Valaki kínos részletességgel leírt mindent arról a napról, amikor Zachary egy festett ajtót talált a házuk falán, de nem volt annyi mersze, hogy kinyissa. A fiú nyomozni kezd a könyv szerzője után, a nyomozás azonban veszélyesebb vizekre sodorja, mint várta: egy bálon megismerkedik Mirabellel, a gyönyörű, de rejtélyes nővel, aki egy mágikus könyvtárban él a föld alatt, a feladata pedig az, hogy megakadályozza az általa felfestett ajtók bezárását. Zachary csatlakozik hozzá, útközben azonban elveszik az eseményekben, a könyvekben és abban, hogy megismerje a saját sorsát. Ezzel párhuzamosan megismerkedünk azokkal a történetekkel, amiket Zachary olvas a könyvtárban – ezek rövid, sokszor egyoldalas tanmesék sorsról, szerelemről és emberi kapcsolatokról.

Ezt a könyvet nem ajánlom mindenkinek, mert aki nem szereti beleásni magát egy történet szimbolikájába úgy, mint én, az halálra fogja unni magát. Rengeteg leírás találkozik rengeteg történelemórával, dialógus szinte alig van a fejezetekben, az viszont kétségtelen, hogy ha rajta vagy ezen az elemzős-érzelmi dagonyázós vonalon, akkor ez a történet abszolút neked való. A mesék egészen varázslatosak: megőrzik a jól ismert népmesés stílusukat és jellegüket, gyakran megjelenik a Sors, a varázslat, a Szerelem – mégis van bennük valami új, ami miatt különlegesnek érződnek. Szinte mindegyikben találkoztam valami kreatív, gyönyörűen megfogalmazott gondolattal, és épp ezért annyira berántottak, hogy mikor a későbbiekben Zachary visszautalt egy korábbi történetre, ugyanolyan izgatott lettem, mintha tényleg egy ismerős népmesére referált volna.

Sajnos azonban Zachary fejezetei nem sikerültek ennyire erősre. A stílus és a szép gondolatok természetesen itt is kitartottak, a ritmussal viszont komoly problémák akadtak – túl sokat időztünk a jelentéktelenebb eseményeken is, ez viszont azt eredményezte, hogy a sorsfordító sarokpontok teljesen súlytalanná váltak. Zachary és Dorian szerelme elkapkodott és céltalan, annak ellenére, hogy mekkora jelentősége van a kapcsolatuknak a történet végén, gyakorlatilag egyszer sem váltottak három szónál többet. A könyvtár pusztulását és az utána való bolyongást is fejezeteken keresztül ecseteltük, Zachary találkozása Simonnal viszont le lett rendezve pár sorral. Ez a kapkodás sajnos a történet többi aspektusára is kihat: sok jelenetet teljesen random vezetnek be, a két oldal motivációja tisztázatlan. Sajnálom, hogy az írónő ennyire elengedte a gyeplőt ebben a cselekményszálban – kicsit olyan érzésem volt, mintha ezek az események nem lennének fontosak, mintha az igazi jelentőség a mesékben rejlene.

Ennek ellenére azonban ez a történetszál sem menthetetlen, közel sem – a karakterek megmentik. Zachary klasszikus kalandregény-főszereplő: egy értelmes, visszahúzódó fiatalember, aki még mindig keresi az útját, mégis van benne valami különleges, amiért nem nevezném klisésnek. Mégsem ő azonban a könyv igazi csillaga, hanem a női szereplők: Mirabel és Kat. Mindketten kompetensek és izgalmasak, de nagyon más nézőpontból – míg az egyikük két lábbal a földön áll, a másik valódi álmodozó, az egyetlen közös pontjuk a Zachary iránt érzett szeretetük. Érdekes volt bepillantást nyerni abba, hogyan kereste Kat Zacharyt, ahogy abba is, mi mindent tenne meg Mirabel a könyvtár megmentéséért.

Mindezek mellett persze nem fér hozzá kétség, hogy a könyv legerősebb eleme a stílusa és a rejtett szimbolikája. Nehéz erről a könyvről objektíven beszélni, mert a fő téma, a fiatalkori útkeresés mindenkinek mást jelent, épp ezért a könyv valódi mélységébe mindenki magában tud elmerülni. A két fő motívum, a kulcs és a méhek Zachary karakterére és útkeresésére reflektálnak: a kulcs a kíváncsiság és az új lehetőségek jelképe, a méh pedig – többek között – az egyiptomi hitvilág szoláris szimbóluma, amely a születést és a halált jelképezi. Ez a kettő végigkíséri Zachary útját, útmutatást adnak neki, visszafordítják, ha rossz felé megy. Ennek az értelmezését-boncolgatását rátok bízom, ha akarjátok, kicsit rágcsáljátok nyugodtan (én is fogom), de szerintem épp ez a legnagyobb erőssége ennek a könyvnek: hogy semmit nem akar a szánkba rágni. Nem akar mindent megmagyarázni, nem akarja megmondani, mit gondoljunk – ránk bízza, értelmezzük csak úgy a rejtett jeleket, ahogyan mi akarjuk.

Summa summarum: ezt a könyvet mindenkinek tudom ajánlani, aki nyitott egy könyv mélyebb értelmezésére, ha viszont csak egy izgalmas kalandregényre vágysz, nem ez a te könyved.

Remélem, tetszett ez a bejegyzés, köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3

Lehetséges volna, hogy az otthon egy személy, nem pedig egy hely? 

Mostanában egyre nagyobb bizalommal fordulok a romantikus regények felé, így úgy döntöttem, a romantikus olvasók körében szinte klasszikusnak számító Anna és a francia csókkal is teszek egy próbát. Ez egy lassan 11 éves könyv, amit épp ezért leginkább a húszas-harmincas korban levő romantikus lelkek ajánlottak nekem igencsak jó szívvel, így annak ellenére, hogy még mindig félek egy kicsit a műfajtól, viszonylag bátran vágtam bele.

Spoiler: nem kellett volna. Amikor befejeztem, azon melegében három csillagra értékeltem Molyon – mostanra kicsit szelídült a véleményem róla, de még mindig nem egy kellemes emlék. Nem is volt borzasztó, félre ne értsétek, de azért olvastam már ennél sokkal jobb romantikus könyveket is.

A borító mindenképpen hatalmas pozitívum volt, mert amellett, hogy könnyed, színes, nyárias, kifejezetten igényes is, és nem mutat többet, mint amennyit a fülszövegből is sejteni lehet: ez egy egyszerű kis szerelmi történet lesz Párizzsal és sok-sok francia kultúrával. Mivel én nagyon szeretem Franciaországot, izgatottan vágtam bele az olvasásba, és azt kell mondanom, ebben a tekintetben a könyv maximálisan kielégített. Nagyon érdekes volt megismerni a francia mozikultúrát és azokat a nem feltétlenül ismert szokásokat, amiket Étienne tanított Annának. Sokkal szívesebben olvastam volna hasonló dolgokról, mert sajnos a fő cselekményszál… Nem volt túl lebilincselő.

Bevallom, nem tudom, mire számítottam, elvégre mindnyájan ismerjük a 2010-es évek jóindulatú romantikus regényeinek felépítését: az átlagosnál is átlagosabb félénk lány betoppan az új közösségbe, ahol az összes nő- és hímnemű egyed egyetlen fiúért eped, aki amellett, hogy kész Adonisz, természetesen kiváló tanuló, minden szülő álma, és maga a földre szállt jóindulat. A lány azonnal belehabarodik, de szemmel láthatóan esélye sincs nála, hiszen a fiú folyamatosan teszi neki a szépet, elhívja ide-oda, megtesz érte olyan dolgokat, amiket a barátaiért nem – hiszen ez csak azt jelenti, hogy nem szereti, nem?! Végül azonban egy kínos véletlen folytán a pár mégis egymásra talál, és boldogan lovagolnak a naplemente felé.

A St. Étienne katedrális 

Ezzel a rövid összefoglalóval le is írtam a könyv szinopszisát. A legnagyobb baj az volt ezzel a történettel, hogy mivel elég nyilvánvalóan egy zsáner-bevásárlólista alapján íródott, minden kolosszális fordulópontot jó előre lehetett látni – ráadásul nem is úgy épült fel, hogy néhány klisés csavarból ágazott szerte a többi cselekmény, hanem ugráltunk fordulatról fordulatra minden átvezetés nélkül. Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha az írónő egy lista mellett ülve írta volna meg a könyvét, ahol miután minden pontot kipipált, rájött, hogy ez így baromi rövid lesz, így két dráma közé szuszakolt néhány érdektelen jelenetet és esetlen párbeszédet, hogy meglegyen 300 oldal.

Éppen ezért ez nem csupán egy klisés könyv, hanem a világ ÖSSZES kliséjének fotóalbuma. Megvan a családi tragédia, a volt legjobb barátnő árulása, a pár nap, amikor a két szerelmes egyedül marad egy épületben, a véletlen, ami után mindenki egymás ellen fordul, a verekedés, és persze a grandiózus szerelmi vallomás. Ezek már tíz évvel ezelőtt is divatjamúltnak számítottak, és pont ezért, mivel tudtam, hogy mi fog történni, végiguntam az egészet – és ezen sem a gyönyörűen lefestett környezet, sem a kétségtelenül élvezetes stílus nem segíthetett. Az bántott leginkább, hogy ez a könyv is lehetett volna jó, mert pár érdekes szereplő még egy ilyen halál klisés történetet is izgalmassá tud tenni, de ennek a könyvnek az összes karaktere kartonpapírból volt.

Mer tetszelgett a vagány, kicsit fiús legjobb barát szerepében. Eleinte nagyon szimpatikusnak találtam a karakterét annak ellenére, hogy jószerével semmit nem tudtunk meg róla, csak azt, hogy kupis és szeret focizni. A végén levő nagy veszekedés épp ezért teljesen súlytalan volt, mert Anna abban az egy fejezetben többet beszél Merről, mint az előtte levő 200 oldalon együttvéve.

Étienne-el bevallom, még mindig nem tudom, hányadán állok. Kritikusi szemmel üdítő volt olvasni róla, végre egy romantikus főszereplő, akinek a jelleme nem csak a deszkázásból és a fociból állt. Az nagyon szimpatikus volt benne, hogy milyen jól kezelte a másságát: elfogadta, hogy alacsony, elfogadta, hogy ő inkább az eszével és a humorával fog kitűnni a többi fiú közül, és ebben is képes volt kiteljesedni. Sokkal több ilyen jól megírt férfi karakter kéne a romantikus regényekbe.

Olvasói szemmel viszont… Hát… Az, amit a lányokkal csinál, rohadtul nem korrekt. Amennyire szerettem az egyediségét, legalább annyira gyűlöltem az Anna körüli tipródását, mert ez valahogy nem fért bele abba a jóravaló képbe, amit egészen idáig kaptunk róla. Egy olyan intelligens fiú, mint Étienne, nem tart két vasat is a tűzben csak azért, mert neki így kényelmes. Rajta kívül a barátaira is mérges vagyok, amiért egyikük sem rázta meg, Annára pedig pláne, amiért azután, hogy ezt a helyzetet realizálta, továbbra is úgy futott Étienne után, mint egy lelkes kiskutya.

És ha már itt tartunk, beszéljünk Annáról, mert én még ilyen világrekord-gyanúsan ostoba női szereplővel az Alkonyat óta nem találkoztam! Már az első tíz oldalon erősen indít, amikor is megállás nélkül arról nyafog, hogy a csúnya gonosz papája nem átallotta beíratni egy ELIT GIMNÁZIUMBA PÁRIZSBA – ki csinál ilyet?! Remek kezdés, fantasztikus megalapozta a karakter jellemét. Azután persze folyamatosan tolja a kisebb-nagyobb hülyeségeit, és egyenesen meg van sértődve, mikor erre a környezete is felhívja a figyelmét. Az a hiszti, amit Bridge és Toph egymásra találásán kivert, egészen érthetetlen, az Étienne körüli szenvedés pedig kimondottan idegőrlő volt. Egyszer szerelmes belé, máskor csak barát, egyszer majd’ meghal, úgy imádja, másszor inkább elrejt mindent. Borzasztó kínos az a töketlenkedés, amit művelnek, az pedig pláne, hogy egyenesen megdöbbennek, mikor kiderül a vonzalmuk egymás iránt. Ha 13-14 évesek lennének (mint a könyv célközönsége), még meg is érteném, és ez az egész kaland mindjárt nem esetlen lenne, hanem aranyos, de ők elvileg 17-18 éves, majdnem felnőtt emberek! Sokkal érettebben kellett volna ábrázolni őket, mert így mind a karakterek, mind a történet teljesen elveszíti a hitelességét. 

Miért mondom tehát azt, hogy ez a könyv nem menthetetlen? Mert legalább jóindulatú. Az egyetlen, de hatalmas problémája az a bizonyos vörös pötty a borítóján, mert ha nem kellett volna ennyire görcsösen családbarátnak maradnia, sokkal jobb lehetett volna. Ez az a tipikus történet, ami csak azért szól 17 évesekről, hogy elhitesse a kiskamaszokkal, ilyen lesz majd a gimi utolsó pár éve. Mindenki éretlen, mindenki gyerekes, mindenki esetlen – mégsem tudok rájuk haragudni, mert maga a könyv kifejezetten aranyos. Ha félretettem az ellenérzéseimet és átkonvertáltam Annát 13-14 évesre, még el is szórakoztatott. A stílusa valóban gördülékeny és élvezetes, a mellékszereplők között vannak igazi kincsek (mint például Rashmi), az üzenete pedig kifejezetten hasznos és elég jól is van kommunikálva: ha egy helyzet esetleg valamiért ijesztőnek is tűnik, ne menekülj, hanem próbáld megvetni a lábad, keress embereket, akik segíthetnek, és előbb-utóbb ura leszel a szituációnak.

Summa summarum: ez a történet nem egy tömegkatasztrófa, van pár jó gondolata, de hacsak nem vagy elhivatott romantikus rajongó, lehet, nem ez a te könyved – viszont, ha esetleg van egy húgod / kislányod / unokatesód / akárkid, akit szeretnél rászoktatni az olvasásra, ez egy jó választás lehet.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3

– Mindent megszerettél magadban? A jót is, és a rosszat is? A világos és a sötét oldaladat? 
Mosolyogtam. 
– Főleg a sötétet.

Ha valaki a mai világban azt mondja, new adult fantasy, Sarah J. Maas már nyújtogatja is a nyakát a hátsó sorokban. Az elmúlt pár évben ő lett mind a külföldi, mind a hazai piac legkedveltebb szerzője – hogy jogosan nyerte-e el ezt a helyet, azt mindenki döntse el magának, de kétségtelen tény, hogy az Üvegtrón és a Tüskék és rózsák udvara gyakorlatilag klasszikusoknak számítanak a könyves berkekben.

Most nézzünk rá az utóbbi sorozat legutolsó részére, ami nem más, mint az ACOTAR nagy fináléja, a Szárnyak és pusztulás udvara!

A borítója nagyon tetszett – a zöld színt abszolút el tudom képzelni ehhez a történethez, a cím pedig kellőképpen figyelemfelkeltő és vészjósló ahhoz, hogy megteremtse az alaphangulatot. Sajnos, mivel ebook formában olvastam, a kiadás többi részéről semmit nem tudok elmondani, de mivel a sorozat előző köteteiben gyönyörűen díszítették mind a lapszéleket mind a fejléceket, ezért gondolom, ez itt is ugyanolyan szép volt. Ehhez a bejegyzéshez 394.oldal Instagram-oldaláról kértem kölcsön ezt a gyönyörű fotót, az ő oldalát itt tudjátok elérni.

Mielőtt rátérnék a mélyenszántó részletekre, figyelmeztetnék mindenkit, hogy ez az értékelő a világ összes spoilerét tartalmazza! És igen, olyan fordulatok vannak ebben a könyvben, amit nem akarsz ellőni magadnak, úgyhogy kérlek, addig ne olvasd el ezt a bejegyzést, amíg ki nem olvastad a könyvet!

Elöljáróban annyit elárulok, hogy nekem ez a rész (is) nagyon tetszett. Messze nem hibátlan, de sokkalta jobb, mint az előző két rész – azoknak a hibáit kiköszörülte, amik pedig jók voltak bennük, azokat még tovább fejlesztette.

Ilyen volt például a világ felépítése. Végre megtörtént az, amire már az első rész óta vártam, feltárult előttünk Prythian teljes világa: megnyíltak előttünk az udvarok, megismertük a főurakat és az erejüket. Ez számomra majdnem izgalmasabb volt, mint maga a csata, mert nagyon érdekes volt látni, hogyan oszlanak fel az erőviszonyok a különböző udvarok között. Az új szereplőket szinte azonnal megkedveltem – Thesan és Viviane rettentő szimpatikusak voltak, Helion pedig a legjobb dolog, ami ezzel a sorozattal csak történhetett.

De nem csak az új, hanem a régi szereplők is derekasan megállták a helyüket. A Belső kör minden tagja megkapta végre a méltó lezárását – igen, tudom, hogy ez hivatalosan nem egy lezáró kötet, de a történet fő íve itt ért véget, így én egy trilógia zárkötetének tekintem ezt a történetet. Feyre végre úgy viselkedik, mint egy valódi királynő: használja az eszét, jól taktikázik, és remekül rájátszik az adottságaira – méltó társa lett Rhysandnek, pedig erre nem mertem volna mérget venni az előző részben. Ez a kötet érezhetően inkább Feyre-ra koncentrált, Rhys jellemét nem fejtette ki bővebben – bár az is igaz, hogy nagyon nem volt mit kifejteni. Sajnos Rhysnek nem sikerült kimásznia a klasszikus ,,érző szívű rosszfiú” szerepéből, de tény, hogy azt legalább nagyon jól hozza. Felelősségteljes, határozott, egy igazi kiforrott uralkodó.

A mellékszereplők terén is nagyot villantott a könyv, végre többet kaptunk Azrielből, amire már nagyon nagy szükségünk volt, Amren pedig egy meglepő csavarral zárta le a jellemútját, ami elég szokatlanul lett kivitelezve, de mindenképpen érdekes volt. Cassian és Nesta is érdekes úton indultak el, nagyon remélem, hogy a következő utáni részben, ami egy az egyben rájuk koncentrál, jobban ki fogják bontani a kettejük kapcsolatát.

Ebből az idilli összképből viszont négyen nagyon kilógtak: Elain, Mor, Tamlin és Lucien. Elain – annak ellenére, hogy oda és vissza vagyok a kapcsolatáért Azriellel – halálra idegesített ebben a részben, mert annak ellenére, hogy egy rakás figyelmet kapott, semmit nem csinált. Megértem, hogy megviselte a tündérré válása, de amíg Nesta pont időben húzta be a kéziféket, mielőtt egy teljesen karakter nélküli valakivé vált volna, Elain folyamatosan, minden egyes rezdülésével tolta a hisztit, és a látói képességei sajnos nem voltak elég hasznosak ahhoz, hogy ezt megérje elviselni.

Mor pedig egyszerűen a könyv csalódása volt számomra. Egy igazi csupa szív, kompetens szereplőként indult a második kötetben, komoly háttérsztorival és belevaló stílussal… és ez egészen így is maradt a végéig. Aztán bevallotta a titkát Feyre-nak, és egy szempillantás alatt emeleteket zuhant a szememben. Az, amit szerencsétlen Azriellel csinált, semmilyen indok alatt nem nevezhető korrektnek. Értem én, hogy eleinte félt coming outolni a barátainak, de 500 év alatt csak megismerte őket annyira, hogy tudja, nem fogják érte a fejét venni! De nem, ahelyett, hogy összeszedte volna magát, inkább hagyta, hogy Azriel szenvedjen, hagyta, hogy védelmezze őt, és azzal takarózott, hogy ,,félt, hogy a barátai rosszul reagálnának…” Ez egy ilyen karaktertől rettentő gyáva és gerinctelen húzás. Nagyon remélem, hogy Sarah kijavítja valahogy a következő részekben, mert ez így nagyon nem jó.

Azt hinnétek, hogy ezek után még vérmesebb gyalázásba kezdek, de meg fogtok lepődni. Lucien és Tamlin kettősét azért emeltem ki korábban, mert ők hatalmasat villantottak így, a nagy fináléra. Én eddig sem rejtettem véka alá, hogy mennyire imádom Lucient, számomra abszolút frissítő újdonságként hatott a karaktere, aki minden érzékenysége mellett is képes volt egy igazán férfias és erős szereplő maradni. Talán neki volt a legszebb fejlődésíve az egész sorozatban: elindult egy hűséges, de kissé rideg karakterként, aztán minél jobban kezdte megkérdőjelezni Tamlin intézkedéseit, annál több rétegét ismertük meg a saját személyiségének – végül pedig hála az égnek elszakadt a Tavasz udvarától, és belefogott, hogy megkeresse (még ha kissé döcögősen is) a saját útját. Nagyon érdekes volt látni, hogyan állja meg a helyét Velarisben a Belső kör tagjaként, és – ez ugyan valamennyire személyes, de – hálát adtam a jóistennek, amiért végül nem kötöttek ki egymás mellett Elainnel. Szerintem sokat tett a személyiségéhez, hogy ezzel a csalódással is szembesülnie kellett, és most tényleg minden hiányzott volna neki, csak egy csaj nem a képbe.

Tamlin pedig… Hát… Tamlin. Az ő karakterével könyveket tudnék megtölteni, de azt elöljáróba leszögezem, hogy szerintem nem egy rossz ember. Tamlin irodalmi szóval élve egy úgynevezett ,,bukott hős”, aki minden megérthető szándéka és jóindulatú törekvése ellenére elbukik. Mert igen, Tamlin szándékai – nekem legalábbis – teljesen érthetőek. Gondoljunk egy kicsit bele az ACOMAF eseményeibe az ő szemszögéből: annyit látott, hogy egy ellenséges udvar főura aljas alkut kötött az ő párjával, akiről egyébként a lány maga is azt mondta, hogy ki nem állhatja. Ezek után Feyre minden szó nélkül eltűnik – szerintetek, ha ugyanez Rhysanddel történt volna meg, hogy reagált volna? Az, hogy ezek után Tamlin minden követ megmozgatott, teljesen érthető, és az, hogy Feyre érdekében még a hyberniekkel is képes volt összeállni, valahol még romantikus is. Mire Lucien odaért hozzá az üzenettel, miszerint Feyre nem is akar visszatérni a Tavasz udvarába, az alku már megköttetett, onnantól kezdve nem volt mit tenni.

Rosszul bánt Feyre-val? Igen, a második kötetben határozottan. Rosszul szerette Feyre-t? Igen. De kétségbe vonható-e a szerelme? Abszolúte nem. Én meg nem mondom, hogy Tamlin bukásáért ki a hibás, mindenesetre az biztos, hogy nem csak ő. Feyre elhamarkodottan ítélt, Tamlin pedig nem hallgatta őt meg – a Tavasz udvarának széthullása egy nagyon csúnya szakítás kifejezetten tragikus következménye.

A végkifejlet pedig… Hát, egyszerűen szomorú. Tamlin nem azt kapta, amit megérdemelt, de mindenképpen megdolgozott a helyzetéért. Az én szememben ő egy végzetesen félreértett és megkeseredett karakter, aki inkább tragikus, mintsem gonosz.

És ha ennyit bírtam pofázni a karakterekről, akkor tudhatjátok, hogy – egyrészt ez lesz a világ leghosszabb bejegyzése, másrészt – a sztori egyéb eseményei is elnyerték a tetszésemet. A dialógok frissek voltak és ütősek, Sarah jól megtalálta a balanszot az új és régi karakterek használata között. Az első pár fejezetben a már jól ismert karakterek kerültek előtérbe és kicsit visszavettünk a sorsfordító eseményekből, ami baromi jól megalapozta az alaphangulatot. A régi triumvirátus annyi feszültséget dobott össze már rögtön az elején, hogy mire odaértünk, hogy Lucien és Feyre megpattantak a Tavasz udvarából, már tűkön ültem, hogy mi lesz a következő lépés. Soha egy percre nem ült le a sztori, valami mindig történt, valamiért mindig izgultam, és ha éppen a harci láz el is apadt, a szereplők közti feszültségek akkor is az idegeimen táncoltak. Hála a jó istennek nem mentünk át szappanoperába (a legtöbb esetben), a karakterek belső őrlődései mindenképpen szükségesek voltak, hogy a realitás talaján maradhassunk. Sok felemelő pillanat nem volt az izgalmas részek között, éppen annyi enyelgést és poénkodást kaptunk csak, hogy egy kicsit kinézhessünk abból a díszdepresszióból, ami felénk robogott a végső csata képében.

És itt kanyarodnék vissza a korábbi kiszólásomhoz, miszerint ez a könyv messze nem hibátlan. Ahhoz képest, hogy Sarah mekkorát villantott a karakterekkel és a kapcsolatrendszerek gondos felépítésével… A csatajelenetek, de főleg a legvégső, nagy összecsapás a legbénább csata, amit fantasy műfajban valaha olvastam!

Sajnálom, de tényleg. Én is azt akartam, hogy jó legyen… Hát, csalódtam. Az adriatai ütközet még egészen a helyén volt, de az utána következőktől eldobtam az agyamat. A felépítésükkel nem volt nagy gond, volt itt kis harc, nagy harc, nap, eső, sár… De ami a közöttük levő űrt kitöltötte, az csak szenvedés volt.

Ad 1: miért volt szükség Elain elrablására? Egyrészt ez csak tovább ásta Elain személyiségének a sírját, másrészt semmi másra nem volt jó, mint hogy Azriel lesérüljön, és kapjunk még egy totál felesleges mellékszereplőt.

(Ezt amúgy csak széljegyzetként rovom fel, de egy idő után baromi idegesítő volt, hogy Feyre mindenkit meg akart menteni. Értem én, hogy jótét lélek, de egyszerűen minden emberi logikával és életösztönnel szembement, amit csinált. Ez egy háború, a jóég verje meg! Kis híján mind rajtavesztettek a jószándékán, és még akkor sem kapott észbe, hogy lehet, hogy hibázott).

Ad 2: a vége csata… nem történt meg.

Azt előre leszögezem, hogy az egész baromi látványosan volt lefestve. Ahogy egymás után érkeznek a seregek, felsorakoznak, megkezdődik az ütközet… libabőrös lettem tőle. De sajnos ennél több nem igazán történt. Már dörzsöltem a kezemet, hogy na, mindjárt kezdődik az igazi hentelés, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy vége lett. Rengeteg minden hiányzott ebből a jelenetből: hol volt Mor? Miért nem láttuk Rhyst harcolni? Miért nem láttuk Azrielt harcolni? Miért nem voltunk többet a csata sűrűjében? Miért nem láttuk, hogyan veti be az erejét a többi főúr? Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha Sarah hirtelen ráébredt volna, hogy túl hosszúra nyúlik a könyv, és gyorsan le akarta volna zárni, de ha valamin, akkor ezen pont nem kellett volna spórolnia.

A másik pedig igaz, egy személyes probléma, de miért pont ELAIN állította meg Hybern királyát?! Ennyi szereplő mellett lehetetlen, hogy olyasvalakit válasszunk erre a célra, aki mindenkinek megfelel, de nehogy már nekem bárki is azt mondja, hogy a veszedelmes ellenséget, akit egy innen-onnan összeharácsolt hadsereggel is alig voltak képesek legyőzni, majd pont egy félig még halandó lány fogja megállítani, aki egy nappal ezelőtt még az Üsttől sem volt képes megvédeni magát?! Ez kész röhej. Elismerem, nem tudom, kit illetett volna meg ez a tett, de hogy nem Elaint, az biztos.

Illetve volt még egy komoly problémám. Ezzel valószínűleg mindenkit ki fogok akasztani, de isten a tanúm, kimondom: Amrennek halottnak kellett volna maradnia. 

Vagy nem Amrennek, elfogadom. Nem is Rhysnek, mert ő tényleg megérdemelte, hogy éljen… De valakinek meg kellett volna halnia. Azrielnek, Mornak, Luciennek… Valakinek, akit sokan szeretnek és aki számít. Igen, valószínűleg beleszakadt volna a szívem, de abszolút szükséges lett volna ez az áldozat, mert így szívfacsaró lett ugyan a finálé, de súlytalan. Ahhoz, hogy igazán mély legyen ez az élmény, és hogy tényleg mi is átérezzük egy háború tragédiáját, el kellett volna veszítenünk valakit, akit szeretünk.

DE! Az egy percig sem kérdéses, hogy ez lett a sorozat legerősebb könyve. Folyamatosan tűkön ültem, könnyeztem, nevettem (sokszor egyszerre), szétszorítottam az olvasómat izgalmamban. Ez egy tipikusan olyan könyv, ami miatt azt kívánom, bár elfelejteném az egészet, hogy újra elolvashassam, annyira jó élmény volt. Úgyhogy

summa summarum: ezt a könyvet aztán tényleg mindenkinek tudom ajánlani, ahogy az egész sorozatot is. Ha van egy ismerősöd, akit be akarsz vezetni SJM műveibe, mindenképpen az ACOTAR-t olvastasd el vele először, mert garantálom, hogy azonnal be fogja őt rántani.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3

Megállapítottam, hogy barátommá kell tennem ezt az asszonyt, mert amennyire megkeserítheti az életemet, annyira vidámmá és könnyűvé is teheti. Hatalma volt, még ha nem is úgy látszott. A hatalma az eszében rejlett. 

R. Kelényi Angelika napjaink egyik legsikeresebb hazai romantikus írónője. Több népszerű sorozatot tudhat a magáénak, többek között az Ártatlant, vagy éppen a Caroline Wood-sorozatot, amelynek a mai könyvünk is a része.

A széria első kötete, ami a Barcelona, Barcelona nevet viseli, 2019-ben jelent meg az Álomgyár kiadó gondozásában, és szinte azonnal beszippantotta mind az írónő rajongóit, mind azokat, akik most találkoztak először a nevével. 2020 szerencsés év volt a sorozat kedvelői számára, szinte egymás után jött ki a második rész, a Róma, Róma, illetve a harmadik rész, a Halálos Hollywood.

Kicsit sajnáltam, hogy így, a harmadik könyvre megváltoztatták a címformátumot – bár az is igaz, hogy a Hollywood, Hollywood elég hülyén hangzott volna, a két rossz közül talán ez volt a jobbik megoldás.

A borító ismét tökéletesen illeszkedik mind a történethez, mind a sorozat többi részéhez. Ez az újszerű megoldás már a Barcelona, Barcelona borítójában is tetszett: a háttér elé egy egészalakos képet illesztettek a főszereplőről, viszont, hogy ne egy legyen a sok közül, ez az alak rajzolva van. Minden elismerésem a tervezőnek, amilyen egyszerű, olyan figyelemfelkeltő az ötlet. A Halálos Hollywood borítója is ezt a sémát követi: a világoslila háttér előtti zöldellő hegyek és villák azonnal odarepítenek minket a hírességek világába, Caroline napszemcsi-kézitáska kombinációja pedig még csak ráerősít az élményre.

A sorozat második részét sajnos nem olvastam, viszont szerencsére erre nem is volt szükségem, ez a kötet stand-alone-ként is megállja a helyét; alig pár utalás volt benne az előző könyvekre, és azokat is könnyen meg lehetett érteni. Előre szólok: ez a kritika spoileres lesz, de nagyon! Ha nem szeretnél semmit ellőni magadnak, itt állj meg, és azután gyere vissza, hogy elolvastad!

A történet a Róma, Róma cselekménye után veszi fel a fonalat. Caroline a sikeresen kivitelezett küldetés után Londonban folytatja a karrierjét: új főnöke, Monsieur Duvalt irányítása alatt vezeti a népszerű, oknyomozással foglalkozó rovatát, és igyekszik kiheverni a szakítást. Egy nap azonban új megbízást kap: egy híres brit-amerikai sztárt, Emily Montgomeryt egy titokzatos idegen vérfagyasztó levelekkel zsarolja, ezért a díva testőrt keres, aki megvédi őt a lehetséges támadóktól. Duvalt beprotezsálja Carót a feladatra, hogy az ott-tartózkodása alatt gyűjtött tapasztalatokból egy exkluzív cikket írjon a hollywoodi sztárok valódi életéről. Caroline nincs elragadtatva az újsütetű feladatkörétől, de mivel nincs mit tennie, kénytelen-kelletlen elfogadja a megbízást. Pár nap edzés után repülőre száll, és beköltözik Emily Montgomery fényűző otthonába – de nem azt találja ott, amire számított. Emily már az első találkozáskor sem úgy viselkedik vele, ahogy a hírneve alapján tőle várta, idővel pedig a házban folyó rejtélyes események egyre különösebb és különösebb fényben tüntetik fel a sztárt. Caroline és a sármos magánnyomozó, Mr. Wilson együtt próbálnak fényt deríteni a titokra, ám a megoldás sokkal komolyabb veszélybe sodorja őket, mint arra bármelyikük is számított volna.

Nagyon érződik ezen a könyvön, hogy egy átkötő rész. A narratíva szempontjából most kellett elérnünk Caro fejlődésének azon részéhez, ahol már belerázódott az oknyomozó újságírók életébe, de még nem egy kiforrott, képzett detektívjellem. Ha egy kisebb volumenű rejtélyt kapott volna a nyakába, nagyon szépen kijött volna benne ez az áttűnés, így azonban olyan érzésem támadt, mintha egy krimiparódiát olvastam volna, ami félúton úgy döntött, hogy mégis egy komoly történet akar lenni – ez pedig sajnos egy az egyben Caroline ,,hibája”.

Caro remek főszereplő, de erre sajnos még nem állt készen. Találékony ugyan, de nem bírt annyira gyorsan fejlődni, hogy ,,felnőjön” ehhez a küldetéshez: a történet alatt folyamatosan csetlik-botlik, és olyan dolgokkal foglalkozik, amikkel nem kéne – példának okáért a személyzet ellenszenvességének a miértjével, vagy Wilson világrengető bicepszeivel.

Ez zavart az egész történetben a legjobban: hogy Caroline ott ült egy világhírű sztár házában, egy rejtélyes zsarolási ügy kellős közepén, és még akkor is csak arra bírt koncentrálni, hogy Wilson milyen sármos és milyen szépek a szemei. Mintha az írónő attól félt volna, hogy ha nincs a könyvben egy jóképű pasi meg egy végérvényesen sehova sem vezető szerelmi szál, az emberek meg sem veszik – pedig de! Nekem nagyon sokat kivett a történetből ez a vonal, pláne, hogy akármennyire szerettem volna, nem bírtam megkedvelni Wilsont. Látszik rajta, hogy csak azért van benne a történetben, mert kell egy férfi Caroline mellé, a kötelező attribútumoknál (szemszín, magasság, tragikus háttértörténet, hogy valahogyan reprezentáljuk az érzékenységet) nem is tudunk meg róla többet. Lehet a jellegtelenségét azzal magyarázni, hogy ez egy metafora a Caróval kettejük közt levő gyors és felszínes kapcsolatra, de ha az ember nem gondol bele egy-egy karakter ,,mélyebb” értelmezésébe, biztos, hogy ezt a büdös életben nem hámozza ki a sok leírás alól.

De ha Caroline elkapkodott, Wilson pedig falvédő szőnyeg, ki az, aki megmenti a napot? Elmondom: Emily.

Emily Montgomery egy zseniális szereplő. Mivel Caroline szemén keresztül látjuk a történéseket, Emilyt számunkra is megelőzi a híre: gondosan felépítik, mint kényes dívát és tehetséges színésznőt, hogy amikor szembesülünk a valósággal, mi is meglepődjünk rendesen. Maga a karakter annyira nem szokatlan. Ünnepelt színésznő, aki nem teljesen az, akinek mutatja magát – na bumm, láttunk már ilyet. Viszont az, ahogy az írónő kezeli, az külön elismerendő: Emily pont olyan finoman egyensúlyozik különc tehetség és hisztis kislány között, hogy soha ne tudjuk eldönteni, ez vajon még normális-e, vagy sem. Az elején azt hittem, az alkoholproblémái lesznek a nagy csavar, és már húztam is a számat, amiért ilyen gyorsan kiderült, de aztán hamar rájöttem, hogy ez csak a jéghegy csúcsa.

Azt nevezem könyvélménynek, amit Emily segítségével átéltem! A kezdetekben ellenszenvesnek találtam, aztán megsajnáltam, a végére pedig már habzó szájjal követeltem, hogy valaki fojtsa már meg ezt a hülye libát!

Na ilyen egy jó thrillerszereplő. Ha Emily nem ilyen lett volna, sokkal gyengébb lett volna a könyv, de hála istennek ilyen volt, és egyedül is elvitte a történetet a hátán. Akármennyire pikkeltem is rá olvasás közben, üdítő volt, amikor feltűnt a lapokon, mert az azt jelentette, hogy újra következik valami új rejtély, ami még tovább bonyolítja az amúgy is nagyon izgalmas nyomozást.

Mert maga a történet egyébként példátlanul érdekes volt. A legtöbb nyomozós könyvben a végkifejletet már jó előre lehetett sejteni, de itt az írónő pont annyi részletet potyogtatott el, hogy tűkön üljünk a megoldás miatt, de ne jöjjünk rá azonnal, hogy pontosan mi is történt – mégsem éreztem magam tök hülyének, mert szépen, lépésről lépésre (és logikusan!) göngyölítettük fel az ügyet, és így úgymond nem is volt ,,esélyünk” előbb felderíteni az eseményeket. Ez tehát egy egyértelmű kecske-káposzta helyzet, amikor az olvasót nem szégyeníti meg a könyvbeli nyomozó, mégis elégedett magával, mert nagy vonalakban körbe tudta írni, hogy vajon mibe fog kifutni a történet.

Summa summarum: ez egy kifejezetten élvezetes, fordulatos kis krimi, amiben bőven több van, mint egy egyszerolvasós romantikus ponyvában, amit állhatatosan próbál állítani magáról. Mindenkinek tudom ajánlani, aki szereti a jó nyomozós és/vagy romantikus könyveket, ez kezdő krimiolvasóknak pedig tökéletes olvasmány lehet.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3

A titkokban az a legjobb, hogy idővel napvilágot látnak. Egyszerűen ilyen a természetük.

Fróna Zsófia egy elsőkönyves, de kifejezetten ígéretes tehetségnek tűnő írónő, akinek az első regénye, a Fegyverek Háza 2020-ban jelent meg a NewLine kiadó gondozásában. A sorozat második kötete, a Démonok közt ez év februárjában fog megjelenni e-book formátumban, tavasszal pedig fizikai példányként is. 

A borító háttere nekem nagyon tetszett. A színek nagyon szépen harmonizálnak egymással, a krisz és a farkas pedig figyelemfelkeltőek, mégse túl tolakodóak. Viszont a feliratokkal volt némi problémám: furcsának találtam, hogy a sorozat címe van nagy betűkkel kiemelve, a könyv címe pedig kicsivel. Emiatt körülbelül az olvasás feléig abban a hitben éltem, hogy én a Fegyverfogató című könyvet tartom a kezemben, a Fegyverek Háza sorozat első kötetét.

A fülszöveg nagyon megfogott, de nem teljesen azt kaptam, amit vártam. A bemutató azt sejteti, hogy már az első könyv is valami gigászi összecsapást hoz magával, valami világrengető drámát – ehhez képest az írónő egyelőre csak sejteti, hogy majd jön valami, csak győzzük kivárni.

De baj ez? Nem baj. Nekem kifejezetten tetszett, hogy ez egy ilyen kiskaliberű történet, ami nem akarja már a sorozat első részében megváltani a világot, hanem inkább előbb az alapokat fekteti le, aztán jöhet az összecsapás. Egyáltalán nem tűnt fel nekem a csata hiánya, mert ez a sztori önmagában is teljességgel megállta a helyét.

Ha valaki nem olvasta volna, annak gyorsan összefoglalom, mi is történt. A történetünk kezdetén a tizenhét éves Megairával, alias Meggel ismerkedhetünk meg, aki épp az utolsó nyarát tölti az örökbefogadó anyjával, a mostohatestvéreivel és a farkassal, ami néha meglátogatja, mielőtt egyetemre menne. Illetve, mielőtt kiderülne, hogy nem megy egyetemre, Meg ugyanis minden útmutatás ellenére sem találta még meg a saját útját. Egy nap a legjobb barátjával, Tonyval meglátogatja a városi múzeumot, ahol a fegyverkiállításon rábukkan egy különös, indonéz fegyverre, ami megmagyarázhatatlanul vonzza – annyira, hogy éjszaka el is tulajdonítja azt a múzeumból. Még ő maga sem érti, miért fontos ennyire neki ez a tőr – avagy krisz –, azonban minden értelmet nyer, mikor nyár végén egy titokzatos levelet talál az ágyán, amelyben értesítik, hogy felvételt nyert a Fegyverek Házába. Megaira szeptember elsején felkeresi a megadott címet, ám amit ott talál, minden elképzelését felülmúlja: a lepukkantnak tűnő épületben egy iskola működik olyan különleges adottsággal rendelkező fiatalok számára, akikből egy nap fegyverforgató válhat, vagyis olyan harcos, aki segít a világ rendjének fenntartásában. Mindenkinek, akit ide felvettek, van saját fegyvere, amiknek – vagy épp akiknek – megvan az a tulajdonságuk, hogy emberré tudnak változni. Megaira fegyvere azonban még ebben is kitűnik, ugyanis az ő kriszének másik alakja az a farkas, aki eddig minden rizikós helyzetben megmentette az életét. A felvételi után Meg a diákok szokott életét éli: szert tesz barátokra, ellenségekre, és egy pár tanárral is sikerül megkedveltetnie magát – ez alól kivétel Christopher, a jóképű, de kiállhatatlan harcművész, akivel Meg már az első napokon összeakasztja a bajszát. Ahogy azonban egyre jobban benne járnak az évben, Meg sötét események központjában találja magát: a fegyvere korábbi gazdája, a halottnak hitt Edward visszatért a száműzetéséből, hogy visszakövetelje a kriszt. A lánynak hirtelen jóval több feladat szakad a nyakába, mint amennyire hivatott; az iskolai feladatain kívül meg kell védenie magát és a barátait, és el kell indulnia felkutatni Edwardot, mielőtt még véget vetne a világnak.

Most úgy tűnhet, hogy minden piszlicsáré kis részletet elmeséltem a könyv cselekményéről, pedig még csak a felszínt kapargatom. Annyi mennyiségű információt kapunk a nyakunkba ezen a laza majdhogynem ötszáz oldalon, amit elég nehéz egy ültünkben megemésztenünk. Ezért mindenképpen jár a keksz Zsófinak, hogy ezt a rengeteg magyarázást úgy el tudta osztani a történet lapjain, hogy ne őrüljünk bele teljesen – egyedül a történelmi szállal nem sikerült mit kezdenie, de ez abszolút nem az ő hibája; az ilyen típusú, alapítással kapcsolatos információkat nem lehet elszórva közvetíteni, marad tehát a targonca-módszer. A fantasy, mint zsáner nagyon hálátlan az elsőkönyves írókhoz, mert rengeteg mindent kell felépíteni benne, de mivel Zsófi úgy tűnik, egy elég merész szadista, nem ezt választotta, hanem mindjárt az urban fantasyt, ami ugyan könnyebbnek hangzik, de szerintem legalább ugyanolyan nehéz. Egy már megszokott, jól ismert környezetbe beintegrálni egy másik társadalmat, ami teljesen más szabályrendszerrel, más dinamikával, más erkölccsel, ne adj’ isten más vallással rendelkezik, beteg nehéz, mert nem csak fel kell építeni egy egész világot, még össze is kell egyeztetni a meglevővel úgy, hogy kikerüljük a logikai buktatókat és elmossuk az esetlegesen felmerülő kérdéseket. Nagyon-nagyon sok dologra kellett itt figyelni, és mivel alig pár logikai bakugárssal találkoztam olvasás közben, ez egy briliáns munka volt Zsófi részéről.

Az nagyon hamar lejött, hogy az ő igazi erőssége a világépítés. Az iskola és annak a szabályrendszere nagy gonddal és részletesen van felépítve – aki azt mondja nekem, hogy egyetlen órára sem ülne ott be, az vagy hazudik, vagy nem olvasta még a könyvet. A vizsga, a dolgozatok rendszere, az órák mind-mind nagyon kreatívak és izgalmasak, amikor pedig megtudtam, hogy ebben a világban a fegyverek képesek emberré változni, majdnem eldobtam az agyam! Nagyon remélem, hogy ezen fog még lovagolni kicsit a sorozat a további kötetekben, mert csak ebben az egy elemben annyi a lehetőség, amennyivel egész előzmény-periódusokat lehetne megtölteni. Ezeket Zsófi egyébként jó érzékkel ragadta meg, például hogy a kislány alakjában levő fegyver idősebb, mint a gazdája, hogy egy fegyver tulajdonképpen fel is nevelhet egy fegyverforgatót; ezek mind-mind remek ötletek, és az írónő nagyon szépen mutatta be. A fegyverforgatók és az eszközeik együttműködése rettentő izgalmas; külön kiemelném Alan és Charlie kettősét, akik sajnálatosan keveset szerepeltek együtt, pedig nagyon tetszett az ő kapcsolatuk.

Ezeknek az érdekes részleteknek a kidolgozása mellett azonban úgy tűnik, Zsófinak nem maradt ideje a karaktereivel is ugyanennyit foglalkozni. Na, azért közel sem katasztrofális mindenki – Megaira szerintem például remek főszereplő. Leleményes, kitartó, felelősségteljes, de közben kellően fel van vágva a nyelve, és megvan a magához való esze. Kifejezetten nőies karakter, amit sokan alapnak vennének, pedig elég nehéz megtartani az egészséges egyensúlyt a nyüszi-nyafi-gyenge vagyok és a még egy pasinak is agresszív lennék típusú szereplő között. Meg azonban remekül megállja a helyét mind kompetens vezéregyéniségként, mind érzelmi cövekként – egyszerűen jó volt végre egy ilyen fantasy hősnővel is találkozni.

Hozzá képest a többiek viszont sajnos elég kétdimenziósak. Nem rosszak, sőt, kifejezetten szerethetőek, de azok után, hogy mennyi kreatív újítással találkoztam, többet vártam tőlük. Mindenkiről csak egy dolgot tudunk meg: Kate félénk, Tony szereti a mellényeket, Brendon vicces, Brenda jó barát, Jack csöndes. Jack egyébként még egész kidolgozott szereplő volt, de a vállalhatatlanul animés áthallása miatt őt is kicsit sablonosnak éreztem (mert nyilván a girnyó, fekete hajú emo srácnak milyen fegyvere lenne, ha nem japán – akit egyébként a legelső névvel (Sakura) illetnek, amit csak a gugli feldob?) Azonban a legjobban Tilde és Annmary zavartak az egészben, rajtuk látszott a legjobban, hogy a szereplőivel az írónő egyszerűen nem tud mit kezdeni. Olyan érzésem volt, mintha egy lista mentén haladt volna, hogy kik azok a tipikus szereplők, akik minden YA fantasyban előfordulnak: megvolt a

– kényes srác, aki annak ellenére, hogy a főszereplő legjobb barátja, alig találkoznak az iskola falain belül

– vicces fiú, aki semmit nem vesz komolyan

– fiús lány, aki azért fiús, mert van egy bátyja

– félénk lány (kötelezően molett), akit mindenki piszkál

– csöndes srác, aki egészen véletlenül az évfolyam legjobbja.

Na, most, hogy ezek ki vannak pipálva, kik maradtak? Ja, megvan:

– az agresszív lány, aki az első perctől fogva gyűlöli a főszereplőt (soha nem tudjuk meg, hogy miért)

– és a csöndes lány, aki az előbbi elvakult talpnyalója, és nincs egy önálló gondolata sem.

Igen, ennél a kettőnél már nagyon kilógott a lóláb. Tilde egyszerűen agresszívan ellenszenves volt, és nem azért, mert utálta Megairát, hanem mert soha nem tudtuk meg, hogy miért! Az első pillanattól fogva megállás nélkül cseszteti Meget, de az indokait egyszerűen nem bírom kitalálni. Féltékeny lenne? Ő, aki az osztály legjobbja, féltékeny olyasvalakire, aki még a büdös életben nem fogott fegyvert a kezében? Kizárt. Akkor csak jobbnak tartja magát mindenki másnál? Jogos, de akkor miért barátkozik Annmary-vel? (Ez később kiderül, de ez se magyarázza, hogy miért fúj Megre). Egyszerűen azért ennyire undok, mert kell a sztoriba egy karakter, aki undok. Pont.

Szerencsére ez a tétovázás a felnőtt karaktereken nem volt érezhető. Nekem személyes okokból Anton volt a kedvenc karakterem: egyrészt izgalmas a tantárgya is, másrészt az irodalomtanáromra emlékeztet, aki az egyik kedvenc tanárom – de enélkül is egy elég érdekes szereplő. Christopher is oké volt, a sablonosságához képest kifejezetten mély és szórakoztató férfit ,,ismerhettünk meg benne”, bár a kapcsolatát Megairával nem nagyon tudtam hova tenni. Forró hálát adtam az égnek, amiért ez a tanár-diák szál a végén nem került bele (legalábbis nem olyan mennyiségben, amennyitől rettegtem). Nem vagyok sznob, nem az lett volna vele a bajom, hogy egy tanár és egy diák között bontakozik ki szerelem; ha jól meg van írva, én leszek az első, aki majd híreszteli égnek-földnek. De Christopher és Meg még nem tartanak itt, és hála a jó égnek ezt az írónő is felismerte, így megmaradtak egy kicsit fura, kicsit bensőséges, de mindenképpen szórakoztató mentor-tanítvány párosnál. A sok remek húzása mellett ezért is tisztelem még nagyon Zsófit, mert elhúzta ugyan az olvasók előtt a mézesmadzagot, de a végén hajlandó volt a jó dramaturgiát előrébb helyezni a fanservice-nél. Ezt nem sokan vállalják be, úgyhogy Zsófi, ha ezt olvasod, így ismeretlenül is fogadd elismerésem!

Eddig tehát kaptunk egy remek alapötletet, és egészen oké, csupán néhol idegesítő karaktereket – és hála az égnek ezek voltak együtt olyan erősek, hogy megtartsák a történetet! Ahhoz képest, hogy mennyi infót kaptunk a nyakunkba és mennyi minden történt, abszolút nem éreztem vontatottnak a sztorit, nagyon olvastatta magát, a fordulatok és a viszonylag eseménytelenebb, tépelődősebb részek pont olyan ritmusban váltogatták egymást, hogy végig tűkön üljek miattuk. Nekem a vizsga volt a kedvenc részem, mert az egyszerű ötlet ellenére láttam benne a kihívást és éreztem a jelentőségért – Meg pedig ott nyerte el az abszolút tiszteletemet, mert ekkor döntötte el végleg, hogy melyik utat is akarja járni. A vége csavart nem akarom elrontani – egyiket se –, úgyhogy csak annyit mondok: fenomenálisak. Hatalmasat dobnak a lezáráson, mert így kialakul egy kecske-káposzta helyzet – elégedett vagyok, a történet kielégítően lezárult, de az új kaland már odakacsint a sarokról, és hív, hogy minél előbb vessem bele magam.

Summa summarum: ez egy kifejezetten érdekes, izgalmas alapköve egy előreláthatóan nagy volumenű trilógiának. Ami jó benne, az egyenesen zseniális, ami kicsit rosszabb, az sem javíthatatlan, és látszik rajta, hogy csak az első könyv lányos zavara szülte. Tehát én ajánlom mindenkinek, aki egy jó kis urban fantasyt szeretne olvasni.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3

A szüleim jól kijönnek a legjobb barátnőmmel, azt hiszem, a legkedvesebb jelző, amivel sok év óta illetik, az a ,,degenerált" kifejezés, ami talán durván hangozhat, de a valóságtól annyira nem áll messze.

Egy korábbi bejegyzésemben említettem, hogy Colleen Hoovert biztosan nem kell bemutatnom senkinek – Leiner Laurát pedig talán még annyira sem. Az utóbbi időben Laura és a kortárs ifjúsági könyvek fogalma gyakorlatilag kéz a kézben járnak, a Szent Johanna Gimi sorozat pedig igazi klasszikussá vált. Én azonban nem arról fogok ma írni – bár az is megérne egy misét –, hanem egy kevésbé ismert, de nem kevésbé sikeres könyvéről, a Bábelről.

A Bábel 2013-ban jelent meg, ám az óriási népszerűsége miatt 2016-ban egy új köntösbe bújtatták, ami nekem személy szerint sokkal jobban tetszett, mint az előző – többek között ezért is vettem meg. A pasztellkék és a sötétlila kombinációja kellőképpen figyelemfelkeltő, mégis harmonizáló, a feliratok pedig épp annyi változatosságot csempésznek bele, hogy figyelemfelkeltő legyen.

A fülszöveg igen rövidke, ennek ellenére mindent elmond, ami ebben a könyvben történik. Ennél többet akkor se tudnék róla mondani, ha az életem múlna rajta, de mivel szeretem kínozni magam, megkísérlem. Lássuk!

A történetünk kezdetén főszereplőnk, Zsófi egy világraszóló fesztiválra indul a barátaival, Napsival, Abdullal, Szaszával és Hipóval. A Pápán megrendezésre kerülő Bábelfeszt az egész világról idevonzza nyaranta a zeneszerető turistákat színes programjaival, Zsófira azonban ezeknél sokkal több vár: a hét zárófellépője ugyanis a kedvenc bandája, a Red Hot Chili Peppers. Főhősnőnk kiskora óta a rajongójuk, még egy fanblogot is vezet róluk – ennek a blognak a hasábjain értesülünk mi, olvasók is az eseményekről –, és már tűkön ülve várja a hetedik nap éjszakáját. Ám, ahogy az egy fesztiválon szokás, semmi nem úgy megy, ahogy azt az ember eltervezi: a táborhelyükön csatlakozik hozzájuk Napsi bátyja és az ő barátja, Kolos, akinek, mivel egy internetes portál újságírójaként dolgozik, bejárása van a VIP-be. Zsófi innentől kezdve mindent megtesz, hogy Kolos bevigye oda magával, eközben pedig még a saját érzelmeivel is meg kell küzdenie.

Na, csak sikerült. Nem volt egyszerű kiásni még ezt a kevéske cselekményt sem a végtelen lényegtelenség alól, amivel Laura leöntötte ezt a közel 540 oldalt!

És ebből le is lehet szűrni, hogy én nem igazán szeretem Leiner Laura könyveit. Illetve, az, hogy nem szeretem, kissé erős – egyszerűen kinőttem belőlük, és elmúlt az a vak mámor, ami elfedte előttem a könyvei hibáit. Ha azt mondanám, sose szerettem őket, hazudnék, de tény, hogy az a korszak már elmúlt, és nem is tér vissza.

Nem könnyű elemzői szempontból beszélni erről a könyvről, mert a felszínen semmi baj nincs vele, sőt, akár még jónak is lehetne mondani. A poénok ütnek és viccesek, a hangulatot nagyon átadja, a romantikus szál szimpatikus, a Bábelfeszt maga pedig nagyon kreatív.

És ezek amúgy majdnem mind igazak. Laura két dologhoz nagyon ért: ,,világteremtéshez”, és a humorhoz. Pár helyen elég erőltetett poénokkal dobálózik, de nagytöbbségben azért jól ritmizálja a vicceit, amiken még így, felnőttebb fejjel is el tudok kacarászni. A formátum is kreatív, amivel a történetet tálalta, üdítő változatosság volt egy blogolvasó szemén keresztül látni a Bábelfeszt eseményeit.

A könyvben azonban nekem legjobban maga a Bábelfeszt tetszett. Laura nagyon jól átadta a fesztiválok hangulatát, egyrészt (annak ellenére, hogy amikor először olvastam, még sose voltam fesztiválon) szinte ott éreztem magam a többi bulizó között, másrészt sírva kezdtem várni a nyarat, hogy végre elmehessek én is a Voltra, vagy a Fishing on Orfűre, vagy bármilyen fesztiválra, csak hogy én is átélhessem ezt a mámorító hangulatot. A Bábel programjai is nagyon kreatívak voltak, tetszett, hogy külön színpadokat szenteltek a kontinenseknek.

Ezeken felül viszont szinte minden más vérlázítóan elnagyolt. Kezdve mindjárt a szereplőkkel.

A mellékkarakterekkel kezdem, mert Zsófi alakjáról lexikon vastagságú könyveket tudnék írni, annyira kiállhatatlan. De mivel senkitől nem várom, hogy ennyi lángoló haragot elviseljen, kezdjük először a pozitív példákkal.

Kolos és Petra. Miattuk érte meg egyedül átszenvedni magam ezen a könyvön. Bírtam Kolos stílusát, az ő szarkasztikus megjegyzésein nevettem a legtöbbet. Meglepően érett karakter volt, aki – és ez volt a legjobb – messze nem hibátlan! Atyám, de régen vártam már erre! Végre egy férfi karakter, akinek vannak érzései (és nem csak pozitív érzései)! Mellette pedig Petra is nagyon szimpatikus, kedves szereplő volt, jól összeillettek Kolossal, örültem, amikor újra egymásra találtak.

Ennyit a pozitívumokról. Jöjjön a többi papírmasé-figura – bocsánat, karakter.  

Napsi alapjáraton nem egy ellenszenves szereplő. Mindenkinek ismerős a szép, de butuska lány karaktere, le merném fogadni, hogy mindannyiótoknak van legalább egy ilyen ismerőse – a probléma csak az vele, hogy 1) ezen a két tulajdonságon kívül semmit nem tud felmutatni, 2) ezek is úgy el vannak túlozva, hogy az már szinte átcsap karikatúrába, mert nincs olyan lány, aki mindenkinek tetszene, és akire mindenki irigy. Napsi karakterén ráadásul látszik, hogy csak azért lett ennyire ostobácska, hogy mellette Zsófi ne tűnjön teljesen inkompetensnek.

A baráti társaság második tagja, aki viszonylag sokszor feltűnik, az Abdul. Őt egészen megkedveltem, bár a szokott bunkó srác-de azért jó barát szerepkörén nem lépett túl (ezt Laurától már nem is várom). Abdul a kidolgozottabb szereplők közé tartozik, megkockáztatom, még Szaszánál is többet tudunk meg róla. Vele egyedül az a problémám, ahogy az írónő kezelte a karakterét. Az, ahogyan Szasza és Abdul viselkednek, teljesen normálisnak, viccesnek, sőt, menőnek van beállítva, ez pedig vérlázító! Eszerint az iromány szerint ugyanis az, ha egy fiú hetente cserélgeti a barátnőit (és még annyi gerinc sincs benne, hogy saját maga szakítson velük), szexista megjegyzéseket tesz és játszik a lányok érzéseivel, tökéletesen elfogadható – és ezt a társadalom legbefolyásolhatóbb rétegének a fejébe próbálja beleverni! Ha bárki is szót ejtene róla, hogy ez így nagyon nem oké, vagy az írónő hozna egy normális ellenpéldát, nem is lenne vele semmi bajom, így viszont elfogadhatatlan.

A harmadik barát Hipó, akiről konkrétan nem tudom, miért van benne ebben a könyvben. Viccesnek nem vicces, a cselekményt előre nem mozdítja, a problémája, ami egyébként egy komoly mentális betegség, elnagyolva, teljesen komolyanvehetetlenül van bemutatva. Nem bírok magyarázatot találni a létezésére.

Sokat gondolkodtam, hogy Boldit belerakjam-e, mert ő annyira pocsék, hogy nem vagyok biztos benne, egyáltalán megéri-e szót ejteni róla. A poénjai nem viccesek, hanem inkább szánalmasak, a narratíva szempontjából teljesen kihagyható lett volna, és Napsihoz mérten egyedül azért van benne, hogy legyen ott egy alpári karakter is. Ennyi erővel egy disznót is magukkal vihettek volna, az legalább aranyos.

Most már nem tudom húzni az elkerülhetetlent. Jöjjön Zsófi és Szasza.

Szasza karakterét nagyon nehéz megfogni, de istenuccse, megpróbálom! Sose értettem, a lányok miért az ilyen típusú srácokat idolizálják: teljességgel megbízhatatlan, semmitmondó, és üres – de akit végképp nem értek, az Zsófi. Eleve nem bírom belátni, miért barátkozik egy ilyen sráccal, de ha ezt el is fogadjuk, arra még egy hordányi bekávézott, mindenre elszánt pszichiáter sem tudna magyarázatot találni, hogy miért jött vele össze! A saját szemével látta, Szasza mennyire hűtlen és milyen inkorrektül bánik a barátnőivel, ennek ellenére amint a srác megrebegteti a szép hosszú szempilláit, már az ölébe is ugrik, teljesen elfeledkezve minderről! Persze, nehogy egy lánynak önértékelése, esetleg büszkesége is legyen!

És ha már így rákanyarodtunk a témára, jöjjön most Zsófi!

Zsófi a legelviselhetetlenebb, legostobább, legönzőbb, legtoxikusabb női szereplő, akit a romantikus irodalom ki bírt erőszakolni magából – és ez nagy szó egy olyan könyvtől, ami egy zsánerben létezik az Alkonyattal! Zsófi nemhogy főszereplőként, még mellékkarakterként sem állja meg a helyét – sőt, állítom, olyan szinten mérgező, hogy még háztartási hulladéknak sem vennék be. Egészen az első naptól kezdve mindenben keresi a hibát, folyamatosan értetlenkedik, és egyenesen megsértődik, ha a környezete egy pillanatig nem vele foglalkozik. Annyi sebből vérzik ez a karakter, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Első körben, Zsófi olyan szinten pofátlan, hogy már én szégyelltem magam miatta. Folyamatosan szívatja Kolost, elmondja minden bunkónak, amikor viszont rájön, hogy a srácnak bejárása van a VIP-be, egyenesen elvárja, hogy vigye be magával, és amikor visszautasítja, még van képe megsértődni rá! Amikor pedig a barátai véletlenül nem értenek vele egyet valamiben, vagy uram bocsá’ megpróbálják élvezni a programokat, azonnal elrohan és mindenkinek elpanaszolja, mennyire szörnyű az élete. Végtelenül unszimpatikus, ahogy meg sem próbálja jól érezni magát egy világhírű fesztivál kellős közepén! Ráadásul, ha csak rosszindulatú lenne, de nem, mert még gyerekes is! Amikor először emlegette Chili Juniort, az Anthony Kiedisszel közös gyerekét, még elkacarásztam rajta, idővel viszont leesett, hogy komolyan beszélt, és elment a kedvem a nevetéstől. Tizenhét évesen még mindig komolyan gondolja, hogy egy világhírű zenész majd beleszeret és elveszi feleségül?! És ez még csak egy dolog, mert nem is tartja magában a hétmérföldes baromságait, hanem minden szembejövőt nekiáll traktálni velük, akkor is, ha azokat nyilvánvalóan nem érdekli. De ne aggódjatok, Zsófi a magánéletével sincs teljesen kibékülve. Nem bírom elhinni, hogy tizenhét évesen tényleg egy ,,szerelemteszt” kell hozzá, hogy eldöntse, tetszik-e neki egy fiú, vagy sem!

Ezek persze csak a nagyobb hülyeségek, a kisebb katasztrófákat órákig tudnám még sorolni.

Ilyen például az írásmód is. A trendiskedő, teljesen indokolatlan helyre odaszúrt szlengszavak (LoL, #offline és egyebek) a világból is kikergettek, ahogy a rettentő primitív megfogalmazás is. Nem bírom elhinni, hogy Zsófi, aki elviekben írással foglalkozik, nem bír két értelmes összetett mondatot kierőszakolni magából.

Beszélhetnék a szerelmi szálról is, de egyszerűen nem éri meg. A karakterek üresek, mint a raklap, az interakció köztük lapos, a konfliktus sablonos és kiszámítható. Az egyetlen (tényleg viszonylag meglepő) csavar az volt, hogy bekerült egy harmadik személy is a képbe, de ez egy romantikus könyvtől rettentően kevés. 

De ezek együtt csak egy rossz könyvet adnak. Miért vagyok akkor ennyire kiborulva?

Az üzenet a háttérben. Az az, ami nálam kiveri a biztosítékot. A nagy, világrengető tanulsággal (hogy akár egy hét is mennyire meg tudja változtatni egy ember életét és jellemét) azon kívül, hogy rettentő bugyután van tálalva, nincs semmi bajom, ez egy ilyen eseménytelen könyvhöz képest egész korrekt kis konklúzió.

De amit a karakterek a sorok között képviselnek… Az botrány. Az, aki őszintén kimondja a véleményét, ne adj’ isten képes kiállni magáért a piszkálódással szemben, az bunkó; a srác, aki felelőtlenül játszik a lányok érzelmeivel, az menő; a beteg, aki emiatt nem mer felengedni, az röhejes; a csaj, aki folyamatosan hisztériázik, az sajnálatraméltó áldozat. A felnőttek mind hülyék, az a viselkedés pedig, hogy követelőzve rárontasz apádra az éjszaka kellős közepén, hogy most azonnal induljon el érted Budapestről Pápára, aztán amikor már úton van, meggondolod magad, elfedhető a kamaszkorral. NEM!

Ilyen mértékű mérgezést a világ összes kígyójának ellenmérge sem tudna hatástalanítani. Ezek mellé nem elég egy harmatgyenge, igénytelenül az arcunkba pöffentett ,,tanulság”. Nem az én tisztem megmondani, mit lehetett volna tenni ennek az ellensúlyozására, de az biztos, hogy Laurának sikerült minden megoldás közül a legrosszabbat kiválasztania: nem kezdett ezekkel semmit és otthagyta az egész könyvet a fenébe, egy energikus ,,jóvanazúgy” felkiáltással.

Summa summarum: rá kellett jönnöm, hogy végérvényesen kinőttem Leiner Laura könyveiből. A poénok már nem kötnek le, az, ahogyan a felnőtteket tökéletesen inkompetensnek állítja be, inkább rosszallást vált ki belőlem, mint kedvelést, és már rég nem elég egy jól felépített világ ahhoz, hogy bent tartson. Abszolút megértem azokat, akik szeretik Laura könyveit, mert tényleg van bennük mit élvezni, de engem már nem bír lekötni.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák!

,,A történetek, mondogatta az apám, képesek teljesen megváltoztatni az életünket, a legerőteljesebbekkel újra meg újra találkozunk, és nem is azért, mert valami erkölcsi tanulságot, leckét kell elsajátítanunk, hanem azért, hogy közelebb kerüljünk másokhoz.”

Tanaz Bhathena nem olyan ismert magyar könyves berkekben, annak ellenére, hogy több könyvét is rangos díjakkal jutalmazták, külföldi rajongói pedig alig várják a The Wrath of Ambar című duológiájának második, befejező kötetét. Tanaz Indiában született, életének jelentős részét azonban Szaúd-Arábiában töltötte – éppen, mint első regényének és egyben mai könyvünknek főhősnője, Zarin Wadia.

Mint majdnem minden könyvmolyképzős könyvnek, ennek is nagyon el lett találva a borítója. Remekül illeszkedik Zarin karakteréhez: színes, figyelemfelkeltő, szokatlan – ráadásul nagyon tetszik, hogy a dizájnerek arra is figyeltek, hogy a lány szája fölött legyen egy szépségpötty, pont úgy, mint a könyvben Zarinnak. A fülszöveg is érdekes, nem ferdít annyit, mint általában a többi könyvé szokott – ráadásul úgy tűnhet, hogy egy csomó mindent előre elmond a könyv történetéről.

Előre figyelmeztetek mindenkit, a fülszöveg nem mond el semmit sem.

A történetünk főszereplője Zarin Wadia, akit szemmel láthatóan mindenki utál – és akit szemmel láthatóan ez fikarcnyit sem érdekel. Zarin a szülei halála után a nagynénjéhez és a férjéhez kerül, akikkel soha nem sikerült teljesen elegyengetnie a kapcsolatát; ahogy a szaúdi osztálytársaival sem, akiknek a lány szabadelvűsége és magabiztossága rettentően csípi a szemét. Ennek ellenére soha nem tudják igazán megfogni, mert az iskolában mindig jól teljesít, fiúügyeit pedig soha nem lehet igazán rábizonyítani. Zarin úgy tűnik, élvezi ezt az életet, egészen addig, míg a vegyesboltban bele nem fut gyermekkori barátjába, Porusba, aki hamar elkezd gyengéd érzelmeket táplálni a lány iránt – Zarin pedig ráébred, talán mégsem érzi olyan jól magát ebben a szituációban.

Ez a könyv egy feminista, lélektani ifjúsági regény egy szélsőségesen vallásos muszlim országban. El tudjátok képzelni, mekkora tökök kellettek hozzá, hogy ezt a könyvet kiadják Magyarországon? Minden elismerésem a Könyvmolyképző kiadó felé, amiért bevállalták – főleg itt, ahol az érzékenyítő könyveknek nincs nagyon piaca, a muszlim szó hallatán pedig a körülötted álló emberek úgy néznek rád, mintha a sátánt próbáltad volna megidézni. A fiatalokra szerencsére ez már nem jellemző, de az idősebb korosztály még mindig ferde szemmel nézne egy efféle történetre.

Nagyon sok jelzővel illettem ezt a könyvet; feminista, lélektani, ifjúsági, társadalomkritika… Nem sok ez egy kicsit háromszáz oldalra? Kicsit féltem ettől a könyvtől a kezdetekben, elvégre általában azok, amik ekkorát markolnak, valamelyik pontot nem tudják teljesíteni – és én hittem el a legkevésbé, de ez a történet minden pontot úgy teljesített, mint én kiskoromban az akadálypályán.

Ebben a szaúdi környezetben a feminista felfogás szinte elképzelhetetlennek tűnik (anélkül persze, hogy nem csúszunk át utópiába), de itt a két karakter, akik reprezentálták, Zarin és Mishal remekül megoldották. Mindketten más oldalról közelítették meg a kérdést; az egyiken Zarin hangosan és feltűnően állogatott ki a jogaiért; ő volt a rebellis, a rendszer ellensége, aki úgy szerzett magának presztízst az őt körülvevő világban, hogy egyszerűen nem foglalkozott a kritizáló hangokkal – a másikon pedig Mishal csöndben, fejlehajtva tűrt, de közben mindent megfigyelt és elraktározott, ami körülötte történt, hogy a megfelelő időpontban az összes kártyáját ki tudja játszani. Mindketten kompetens, intelligens fiatal nők, akik ugyanazt nagyon más módszerekkel érték el – üdítő volt végre ilyen hősnőkről is olvasni.

Zarin és Mishal egyébként külön-külön is teljesen megállják a helyüket. Eleinte nem szerettem Zarin karakterét; nem tetszett, hogy a környezete ennyire meghatározta a jellemét, aztán rájöttem, hogy hülyeségeket gondolok. A jellemünkben szó szerint mindent a környezetünk határoz meg: a szocializálásunkat a családunk, a barátaink és a tanáraink oldják meg, a viselkedésünket is előbb tőlük, később pedig a médiából és a többi embertől lessük el – még a szokásaink nagy része is a DNS-ünkből ered! Ha látunk valamit, ami tetszik, magunkévá teszünk belőle részleteket, vagy akár a nagy egészet is, és ezt az összeollózott, kirostált masszát nevezzük a személyiségünknek. Ez teljesen rendben van, mivel mindannyian más háttérrel rendelkezünk, és más aspektusait ragadjuk meg a környezetünknek, úgyhogy nincs is más esélyünk, mint különböző, sokszínű személyiségeket felépíteni.

De hogy kapcsolódik ez Zarinhoz? Zarinról előbb terjedt el a pletyka, hogy ő egy ,,rossz lány”, mint hogy egyáltalán tudta volna, mit jelent – és ha valamit sokat mondogatnak neked, akkor bizony elhiszed. Zarin is elhitte, később pedig már készakarva viselkedett ,,olyan lányként”, mert felfedezte, hogy akármit tesz is, a társai valamibe úgyis belekötnek majd – akkor pedig inkább csináljon olyat, amit legalább valamennyire élvez.

Mishal – annak ellenére, hogy teljesen más háttérrel rendelkezik, mint Zarin – nagyon hasonló hozzá. Neki is túl hamar kellett felnőnie és szembesülnie a veszélyekkel, amiket a férfiak és a társadalom jelentett rá, ám ahelyett, hogy zajosan megpróbáljon elmenekülni az elvárásaik elől, inkább beilleszkedett, hogy időközben legyen ideje kitalálni, hogyan törjön ki úgy, hogy minél kevesebb embernek essen bántódása.

És a könyv itt kanyarodik rá a lélektani részre. A történet nagy része a családon belüli erőszakra és az iskolai bántalmazásra koncentrál – a három főszereplő szemén keresztül pedig a kérdéskör minden oldalára ráláthatunk. Zarin a bántalmazás elszenvedőjeként bemutatja azokat a lelki folyamatokat, amiket a folyamatos kiközösítés előidéz az áldozatokban, Mishal karakterén át a bántalmazókra láthatunk rá, akiknek néha maguknak sincs hatalmuk a cselekedeteik következményei felett, Porus pedig az áldozatok szeretteit reprezentálja, és azt, hogy milyen nehéz is egy ilyen lelki roncs helyett tartani a hátunkat, és hogy mennyi mindent kell feladnunk azért, hogy segíthessünk rajtuk.

Ez egy zseniális húzás! Bemutatja, mennyire összetett is ez a kérdés: hogy egyetlen személy lelki kálváriája mennyi más ember életét is hazavághatja, hogy milyen kevésen múlnak az igazán nagy tragédiák, hogy a közösség kollektív gyűlölete közepette mennyit számíthat akár egyetlen ember szeretete. Ezek közül a kérdések közül akár eggyel is lexikonvastagságú könyveket lehetne megtölteni, pedig rettentő fontos, hogy tényleg összefűzzük őket.

Ezekkel a kérdésekkel pedig természetesen tanulságok is járnak, de hála istennek ahelyett, hogy egy grandiózus tanulságot puffantott volna az arcunkba a könyv végén, sok-sok minikonklúziót vont le a karakterek jellemfejlődéséből.

A történet egy pontján Zarin hirtelen feltűnően elveszíti a látszólagos magabiztosságát, ugyanakkor, amikor Porus is bekerül a képbe. Itt látom a könyv egyetlen hibáját, ugyanis onnantól kezdve, hogy a lány kezdi elfogadni Porus szeretetét, az életében hirtelen minden tönkremegy, ettől pedig úgy tűnik, mintha Zarint az gyengítette volna le, hogy elkezdett lassan megnyílni a fiú felé – pedig ez nagyon nincs így! Hagyni kellett volna kicsit tovább tekeredni ezt a szálat, mert ha Zarin és Porus nem haltak volna meg szinte azonnal a balesetben, azt is láthattuk volna, ahogyan a mélypont után a lány élete elkezd felfelé ívelni.

Zarin tanulsága: attól még, hogy sokszor nehéznek tűnik, és úgy látszik, nincs értelme, nagyon fontos, hogy elfogadjuk más segítségét, mert csak így léphetünk a gyógyulás útjára.

Porus és Mishal karakteréből már jóval egyszerűbb dolgokat lehet levonni. Porus egy klasszikus romantikus hős: azonnal beleszeret a lányba, akiért – annak ellenére, hogy az elérhetetlennek tűnik – bármit képes megtenni, legyen az akármilyen rizikós vagy nehéz. Ezekkel pedig lassan elnyeri Zarin szerelmét, és ebből következik a tanulság:

a szerelem (vagy úgy általában a szeretet) nehéz és nagyon komoly áldozatokat követel, de végső soron csak akkor láthatod meg a szépségét is, ha nem adod fel az első fordulónál.

Mishalt már sokat emlegettem, de csak most láttam idejét rendesen ki is elemezni a jellemét. Ő egy rendkívül felnőtt karakter, ugyanis amikor szembesül a tettei következményével és azzal, hogy ezek fölött bizony elveszítette az irányítást, egyszerűen leáll. Nem piszkálja többet Zarint, és ez egy nagyon tiszteletreméltó megoldás, mert belátta, hogy nem láthat bele mindenki életébe, és hogy egy meggondolatlan húzás akár olyanokra is visszaüthet, akiket soha nem akart belekeverni. Viszont annak ellenére, hogy Mishal maga ilyen összetett karakter, a tanulsága roppant egyszerű (de ennek ellenére persze rettentő fontos):

ne bánts másokat, mert sem a következményeit nem láthatod, sem azt, hogy ezzel mit okozol a másiknak.

Ezt a könyvet én elsősorban lélektani kötetnek nevezném, de emellett persze a társadalomkritikai vonal is nagyon erős. Hiteles képet kaphatunk a szaúdi és dél-ázsiai fiatalok mindennapi életéről – nagyon keményen van leírva, mint azt vártam, de nem úgy, ahogy azt vártam. Nem tolják az arcunkba, hogy az elnyomás és a rasszizmus bizony rossz, és a helyzet Szaúd-Arábiában tragikus, hanem teljesen természetesen beszélnek mindenről, mintha csak egy receptet írnának le – ez pedig elviselhetetlen! Belegondolni, hogy élnek emberek a világon, akiknek ez a társadalmi berendezkedés tényleg természetes, egyszerűen idegtépő.

Summa summarum: ezt a könyvet kötelező olvasmánnyá kéne tenni a gimnáziumokban. Érzékenyítő kötetként és lélektani regényként is teljesen megállja a helyét, ráadásul azt is garantálhatom, hogy akármelyik ,,oldalán” vagy is az iskolai bántalmazásnak, találsz majd magadnak valakit, akivel azonosulhatsz és akin elgondolkodhatsz.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3

Ti szeretitek a readathonokat? Én nagyon. Mindig is szerettem kihívásokra olvasni, mert úgy érzem, rendszert teremt az olvasásra váró könyveim között. Ezzel a readathonnal Vivi blogján találkoztam (az ő bejegyzését itt, az instagramját itt találjátok). Ráadásul ezt a kihívást magyar booktuberek indították el, ami azért is király, mert elég kevés ilyen összefogás van a magyar könyves szocmédia berkein belül.

Mi is az a readathon? A readathon tulajdonképpen ugyanolyan elveken működik, mint egy Molyos kihívás: egy adott időintervallumon belül megadott szempontok alapján kell elolvasnunk x darab könyvet. A Kemping Readathon szempontjai pedig a következők:

Halloweeni éjszaka: egy könyv, aminek a borítója fekete vagy sárga.

Én Erin Morgenstern Csillagtalan tenger című könyvét választottam ehhez a ponthoz, aminek a nagy része fekete, a kulcsok pedig sárgák rajta, úgyhogy tökéletes ide. Ezt a könyvet alig egy hete szereztem be a Libri akcióján, de már ezelőtt is nagyon sokat hallottam róla, hogy mennyi szép és elgondolkodtató idézet található benne. Már egy röpke beleolvasás után is igazat tudtam ezeknek a hangoknak adni, úgyhogy alig várom, hogy igazán belekezdjek.

 Fotóalbum: egy képregény, vagy manga.

Annak ellenére, hogy mind az animéket, mind a képregényfilmeket nagyon szeretem, az irodalmi alapjaikat nem nagyon szoktam elolvasni, így ezzel a ponttal első blikkre semmit nem tudtam kezdeni – aztán eszembe jutott Sarah Andersen. Neki már három képregénygyűjteménye is megjelent kis hazánkban, de nézeteim szerint ez (a ciklus első része) a legjobb. A képregényei nagyon jól átérezhetőek a fiatal felnőttek és tinédzserek számára, de garantálhatom, hogy ha nem is ebben a kötetben, a másik kettőben (Puha boldog puffancs és Macskapásztor) mindenki talál majd magának valamit, amin elszórakozhat.

Másvilági lények: egy könyv, amiben vámpírok, boszorkányok, vagy egyéb természetfeletti lények szerepelnek.

A Napernyő-protektorátus az egyik kedvenc sorozatom, amelynek az első részét még egy Könyvmolyképzős zsákbamacskában vásároltam meg – és első olvasásra nem is nagyon szerettem, viszont mikor másodszorra vettem a kezembe, már le se tudtam tenni. Ebben a sorozatban aztán minden van, amivel kiválthatom ezt a pontot: vérfarkasok, vámpírok, lélektelenek és kísértetek. Az előző négy részén rettenetesen jól szórakoztam, úgyhogy kíváncsi vagyok, mit tartogat nekem a lezárás.

Rólunk szól: egy könyv, aminek a főszereplője valamiben hasonlít rád.

Ha háromszor nem olvastam már el töviről hegyire a teljes Leányrablás Budapesten sorozatot, akkor egyszer sem. Miliben és a báróban teljesen megtaláltam magam, ha az egyikükkel épp nem tudok azonosulni, akkor biztos, hogy a másikuk szavaira és tetteire hevesen bólogatni tudok. Mili makacssága és kitartása Richárd szarkazmusával és zsenialitásával keverve akkor is élvezhetővé tenné ezt a sorozatot, ha a többi aspektusa nem lenne jó (ha nem lenne. De az.).

Nagy utazás: egy könyv, amiben utazás van.

Colleen Hoover már két könyvével is bebizonyította előttem, hogy mennyire jó írónő, épp ezért nem kifejezetten tartok ettől a könyvtől, főleg úgy, hogy elviekben ez az egyik legjobb, amit valaha kiadott. A fülszövege alapján gondoltam, hogy ezt hoznám ehhez a ponthoz, mert azért elvileg ebben a két főszereplő rendesen utazgat össze-vissza szerte Amerikában.

Mesék a tábortűz mellett: egy könyv, amelyben egy olyan kisebbség képviselteti magát, aminek te nem vagy tagja.

Ez a könyv is egy friss szerzemény, a múlt hónapban szereztem be a November 9-cel egyetemben. Amikor először megláttam a borítóját, sikítva rohantam, amerre láttam – de aztán elolvastam a fülszövegét. És eldöntöttem, hogy nekem ez kell. Szinte biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog ez a történet, mert annyira bevállalósnak tűnik, hogy csodálkozom, hogy a Könyvmolyképző egyáltalán kiadta. Mert igen, ebben van minden, ami, ha moziban lennénk, a publikum egy tisztes mennyiségénél kiverné a balhét: vallási összetűzés, muszlim kultúra, bajkeverő tinédzserlány. Kíváncsi vagyok, ezeket a kérdéseket hogyan kommunikálja majd le a könyv.

Végezetül pedig közösen is elolvasunk egy könyvet, ez pedig nem más, mint a:

Nagyon megörültem, mikor megláttam, hogy ez a közös könyv, mert régóta bele szeretnék kezdeni Gaiman munkásságába. A fülszöveg nagyon ígéretesnek tűnik, de ha nem lenne rajta a szerző neve a borítón, akkor is tudnám, hogy ez bizony egy Neil Gaiman könyv. Rettenetesen elvont, kicsit meseszerű, kicsit kalandregényes – várom, hogy kiderüljön, vajon ez egy gyerekmese felnőtteknek, vagy egy felnőttmese, amit kamaszok is élvezhetnek.

Ezek tehát az én könyveim erre a kihívásra. Ha megtetszettek a szempontok, nyugodtan csatlakozz, október 19-én rajtolunk, és egészen 25-ig lehet olvasni. Ha úgy gondolod, hét könyv neked sok, a pontokat nyugodtan összevonhatod, a lényeg csak az, hogy olvass!

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3

 ,,Könyörtelen madár a holló, de okos. És a teremtményeket szerethetjük a bölcsességükért is, ha már a kedvességükért nem szerethetők.”

Hannah Kent első regénye, ami 2016-ban a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg, hamar nemzetközi bestsellerré vált; több, mint 30 nyelvre lett lefordítva, és olyan rangos külföldi irodalmi díjakat tudhat magáénak, mint például az Orange Prize (egy brit irodalmi díj, kizárólag női szerzőknek), vagy a Guardian First Book Award.

Ezt a könyvet Bookstagramon ajánlották nekem, mint valakinek, aki valósággal falja a történelmi fikciókat, főleg, ha az egy idegen kultúrában játszódik – ettől a könyvtől pedig mindent megkaptam, amit reméltem, sőt, annál sokkal többet.

A történet Agnes Magnúsdóttir történetét meséli el, az utolsó nőét, akit Izlandon kivégzés általi halálra ítéltek. Agnest és két társát gyilkosságért ítélték el, a kivégzése előtt azonban elszállítják egy szegényebb sorú hivatalnok családjának tanyájára, hogy ott készülhessen fel a halálra. Ebben Thorvardur Jónsson (becenevén Tóti) segédlelkész van a segítségére, akit Agnes maga kért fel, hogy legyen mellette élete utolsó hónapjaiban.

Amikor először találkoztam ezzel a könyvvel, az izlandi helyszín mellett a borítója hívta fel magára a figyelmemet. A kék és lila színek tökéletesen megidézik ezt a rideg világot, a madártoll pedig, mint az egyetlen díszítőeleme a könyvnek, pont elég, hogy az ember felfigyeljen a kötetre – az egyetlen, amit talán elhagynék, a női arc a toll világosabb részében.

A fülszövegnek viszont nem szabad hinni. Ez a pár sejtelmes sor gigászi drámákat és heroikus, halál ellen vívott véres harcokat vetít elénk, pedig ezekből semmi nem történik meg. Ha valóban leírták volna, hogy miről is szól ez a könyv, gyanítom, feleannyian sem vették volna meg, ezt pedig a kiadó nyilván nem reszkírozta meg, ezért kellett kissé elferdíteni a fülszöveget.

Mert, ne tévesszenek meg senkit a csalogató ajánlások, ez a könyv minden, csak nem skandináv krimi. Ez tényleg egy rekviem egy gyilkos asszonyért – és milyen a jó rekviem? Érzelmes, szeszélyes és lassan bontakozik ki a fülünk hallatára. 

Ez a könyv pont ilyen. A párbeszédek hol dinamikusak, hol leülnek kissé, attól függően, épp mire van szükség a történetben, a leírások pedig, amik megszakítják őket, remek érzékkel vannak adagolva, és rettentő szemléletesek. Nekik hála egy teljes és árnyalt képet kapunk erről a távoli, ismeretlen világról – és ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a könyv végére alig pár ismeretlen szó behozásával annyira jól kiismertem magam a paraszti kultúrában, hogy amikor azt mondták ,,koszos volt a badstofa”, már én voltam felháborodva.

Ám ez a történet nemcsak korrajz, hanem lélektani regény is, és bizony annak sem utolsó. Remek kérdéseket vet fel Agnes személyiségén keresztül; mit tesz az ember lelkével a magány? Mire magyarázat a nehéz gyermekkor? Meddig mehet el az ember a szerelemért? Ezek közül akár eggyel is könyveket lehetne megtölteni, itt mégis fejezetek alatt tisztázzák, egyiket a másikba szövik, hogy lássuk, mennyire rétegelt és komplex dolog is az emberi jellem. Az egyetlen, amit sajnálok, az az, hogy a közelgő biztos halál gondolatán nem csámcsogott kicsit többet a történet – annak ellenére, hogy darabokra traumatizált az a pár fejezet a könyv végén, szívesen olvastam volna róla még pár gondolatot. 

Jellemrajzot persze csak érdekes jellemekről lehet készíteni – és atya ég, itt azért volt mivel dolgozni!

Agnes remek főszereplő: érzékeny, agyafúrt és van füle az életre, de egyben egy erős és bölcs asszony, aki nem azért bölcs, mert hangzatos frázisokat pufogtat, hanem azért, mert tudja, mikor szóljon és mikor kell inkább hallgatni. Ennek ellenére a karaktere a háttértörténetével együtt borzasztóan, már-már ya fantasy-szerűen klisésnek hathat- na, ha nem a többi szereplővel együtt ismertük volna meg. Így viszont eleinte csak a rémesebbnél rémesebb pletykákat hallottuk róla, és ezért nem is tűnt túlzottan szerethetőnek, viszont az idő előrehaladtával, ahogy egyre több részlet tárult fel a történetéből, megláthattuk benne az érzelmes embert, a végére pedig már annyira a szívünkhöz nőtt, hogy egyáltalán nem akartuk elengedni – a kétféle írásmód, az E/1 és E/3 váltakozása pedig csak segített, hogy még részletesebb képet kapjunk a jelleméről.

A többi karakter viszont kicsit problémásabb. Eleinte úgy tűnhet, hogy Tóti a másik főszereplőnk, viszont nagyon hamar kiderül, hogy neki voltaképpen nincs túl sok szerepe a későbbiekben – de ha nem ő, akkor ki az?

Natan. A meggyilkolt férfi.

Vele pont fordítva jártunk, mint Agnesszel. Ugyan pár szóban sejtetik az elején, hogy nem volt egy mintapolgár, mégis, Agnes olyan szeretettel beszél róla, hogy vele együtt mi is kicsit beleszeretünk – az elkerülhetetlen végkifejlet pedig ugyanannyira szíven üt minket is, ahogyan őt. Ahhoz képest, hogy Natan sem egy túl meglepő karakter, az írónő adott hozzá egy kis pluszt, amitől sokkal emberibbnek tűnik. Mert igen, felvilágosult, orvos ember létére Natan babonásabb, mint egy vénasszony – ezer és egy ilyen alak szaladgál odakint a nagyvilágban, mégsem jutott volna eszembe, hogy egyszer egy könyv hasábjain fogok találkozni eggyel. Ezek a finom kis árnyalások és a remek írásmód pedig együtt… Egy szörnyet csinálnak az olvasóból!

Komolyan, én éreztem magam a legrosszabbul, de a végén sajnáltam, hogy Natan meghalt. Rossz ember volt, igen. Sokaknak sokkal szebb lett volna az élete a halála után, igen. De Agnes végig olyan szeretettel beszélt róla, még azután is, hogy Natan kirakta a hóba, hogy egyszerűen mindezek ellenére sem éreztem úgy, hogy Natan megérdemelte a halált.

Ez, ha írói szemmel nézzük, valahol gyönyörű.

És persze a mellékkarakterek között is vannak remek szereplők, például maga Tóti, vagy Margrét, az egyik kedvencem – egyedül Laugát és Steinát nem tudtam teljesen hova tenni. Lauga karaktere nagyon üdítő volt, kevés ilyen női karakterrel találkoztam történelmi barangolásaim során, mellette Steina viszont sajnos túl egyszerűnek és szükségtelennek tűnt; mintha csak azért írták volna bele, hogy Laugát legyen kivel összemérni.  

Summa summarum: ezt a könyvet nem ajánlanám mindenkinek. Ha most kezdesz kacsintgatni a történelmi fikciók felé, akkor lehet, nem ez a legjobb választás, viszont, ha már régi motoros vagy, illetve olyan könyvet keresel, ami a fő mondanivalója mellett részletes képet fest az akkori világról, ez a neked való történet.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3

,,Sok ember leéli az életét úgy, hogy sose szeretett igazán senkit. Mi viszont legalább pár évig igazán szerettük egymást. Érted ezt?”

Csendes Nóra 2016-ban debütált Zápor utca című regényével, amelynek a megjelenése a kiadó legfiatalabb szerzőjévé tette. Bogiék története hamar nagy népszerűségre tett szert, úgyhogy a Könyvmolyképző 2019-ben is kiadta, így az érdeklődők még mindig megtalálják a boltok polcain.

Ezt a könyvet Bea ajánlotta egy közösen olvasós kihívásra, mint az egyik kedvenc könyvét (az ő értékelőjét a könyvről itt, a képet pedig, amit az Instagramjára töltött fel, itt találjátok). Akkoriban még épphogy csak kóstolgattam a romantikus irodalmat, úgyhogy kicsit félve egyeztem bele, de miután az első pár oldalon rájöttem, hogy egyáltalán nincs mitől tartanom, szinte ki se esett a kezemből addig, míg teljesen ki nem olvastam.

A történet Bogiról, egy elsőéves egyetemistáról szól, aki a tanulmányai megkezdése (és Pestre költözése) előtt még elutazik a szüleivel a szokott helyükre egy hétre, ahova idén pár másik család is elkíséri őket. Az üdülés azonban érdekes fordulatot vesz, mikor egy bújócska alkalmával Bogi közelebb kerül Sárai Gergőhöz, az egyik vendégcsalád huszonéves, első látásra ellenszenvesnek tűnő zenész fiához. A szikrából hamar lángot csiholnak, és hazafelé már egy párként veszik az irányt – ám a nagyvárosi élet nem teljesen azt tartogatja számukra, amit reméltek.

Bogi története mellett pedig párhuzamosan egy másik lányt is megismerhetünk, aki ugyanazokkal a problémákkal és kétségekkel küzd, mint ő – csak épp hatvan év távlatából. Az ötvenes években még nehezebben ment az ismerkedés, ám mikor a titokzatos és elragadó Sámuel betoppan az életébe, ő az atyai-anyai tiltások ellenére sem bír távol maradni tőle. Kiemelkedő varrótehetsége miatt Pestre küldik dolgozni, amely eleinte magának a paradicsomnak tűnik; kikerülve a szülők éber tekintetének sugarából a pár végre úgy élheti meg a szerelmet, ahogyan igazán akarják – ám Budapest nem csak a lehetőségek városa, hanem az álmoké is. És hamar kiderül, hogy ketten hiába olyan boldogok együtt, az álmaik más helyekre húzzák őket.

Ez a borító az egyik legszebb, amit a KMK valaha is tervezett. Míg a rózsaszínes pasztellárnyalatok és a flitterek a jelenben tartanak, a fekete lámpaoszlop az utcatáblával a múltat is megidézi, és ez a ,,kétarcúság”, ami valahogy mégis harmóniában van, nagyon tetszik. A betűtípus sem túlzottan hivalkodó – egyszerű és letisztul borító, pont olyan, mint amilyen illik egy efféle történethez.

A könyvet dicsérő hangok általában egy emberként a gyönyörű hangvételt emelik ki, ám ebbe én egy kicsit belekötnék – a leírások valóban gyönyörűek, és tele vannak egyedi szófordulatokkal, a párbeszédek viszont kissé sutára sikeredtek (főleg a történet elején).

Ez pedig sajnos jórészt a karakterek miatt van így. Annak ellenére, hogy Bogi és Gergő a ,,főszereplők”, úgy éreztem, mintha Róza és Sámuel kapcsolatára lenne kihegyezve az egész történet. Az ő kettejük jelleme sokkal kidolgozottabb, és ehhez mérten a párbeszédeik, az interakcióik is sokkal színesebbek lettek – ugyanolyan kapkodva ismerkedtek meg, mint Bogiék, mégis, amikor róluk olvastam, sokkal inkább az az érzésem támadt, hogy igazi embereket ,,látok”, igazi, mély érzelmekkel. Róza mellett Bogi túl gyengének, Samu mellett Gergő pedig túl hibátlannak tűnik – az írónő talán eleve egyfajta kontrasztra törekedett a két pár között, de sajnos ez egy kicsit elcsúszott ,,az egyik párral nem tudok mit kezdeni” irányba.

Ennek ellenére ezt a történetet jó volt olvasni, mert lehet, hogy a karakterek közötti kontraszt nem volt a helyén, a hangulatok közötti balansz viszont nagyon el lett találva. Annak ellenére, hogy szinte minden oldalon belefutottam valami gyönyörű gondolatba, amin jó volt egy kicsit megállva elmerengeni, mindig kipihenten tettem le a könyvet, soha nem éreztem azt, hogy túl sok lett volna.

Ennek pedig az az egyszerű oka van, hogy a könyv egy pillanatra nem akarta elhitetni velem, hogy valami monumentális, világrengető kapcsolatról olvasok. Gergőből nem lett a következő Mick Jagger (nem is lehetett volna, mert hegedül, de hirtelen nem találtam jobbat), és nem Samu robbantotta ki az 56-os forradalmat. Ők egyszerűen csak négy, a nagy egész szempontjából átlagos ember voltak, akiket az élet kis időre összefújt, és ez a hétköznapi szemlélet elképesztően relaxáló.

A gyönyörű írásmód mellett ez az egyik legnagyobb erőssége: hogy egyáltalán nem akar többnek látszani annál, ami. Nem akar csontvelőig megrázó korrajzzá válni, nem akar átvedleni egy Sherlock Holmes-történetté, ahol úgy kell kinyomoznunk, ki is az a titokzatos lány az ötvenes évekből – hitelesnek hiteles, és párszor persze elbizonytalanodunk a lány kilétét illetően, de összességében nem esik bele abba a hibába, amibe előtte nagyon sok könyv beleesett, nem kezd kapkodva minden ,,műfajból” csípni egy kicsit, hanem megmarad egy átérezhető, kézzel fogható szerelmi történetnek, és abban teljesedik ki.

Summa summarum: ezt a könyvet tényleg mindenkinek tudom ajánlani. Aki szereti a romantikusokat, aki meg akarja szeretni a romantikusokat, aki szeretne valamit olvasni a buszon két megálló között, és aki éppen valami pihentető olvasmányt keres a máslaposság leküzdésére – garantálom, mindnyájan találnak majd valami szeretnivalót ebben a történetben.

Köszönöm, hogy elolvastad! Puszmák! <3